szombat, február 25, 2012

Az Üdvőzítő szerepe

És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok. (Jn 12:32)

Krisztus fenti kijelentését János így kommentálja az evangéliumában: "Ezt pedig azért mondá, hogy megjelentse, milyen halállal kell meghalnia" (33. vers). A tömeg is így értelmezi kijelentését és értetlenkedve áll előtte (34. vers), mivel sokuk számára Jézus elsődleges vonzereje abban jelenik meg, hogy szóba áll soraikkal, megeteti éhezőiket és meggyógyítja betegeiket. Éppen ezért azt remélik, hogy Jézus lesz az, aki nevéhez híven (az Úr megszabadít) felszabadítja őket a római iga alól és elhozza az örök jólét királyságát. És őszintén, ki ne akarna ilyen királyt? Ámde Jézus kijelentése arra mutat rá, hogy nem a tanítóhoz, a gyógyítóhoz, a gondoskodóhoz kell vonzódnunk személyében, hanem ahhoz, aki kész volt feláldozni az életét értünk. A legnagyobb szükségünk ugyanis nem a testi kórság, vagy a megfelelő tanítás hiánya, hanem az egész valónkat, kapcsolatainkat, céljainkat, értékeinket megmételyező bűn, amitől szabadulni nincs erőnk, sőt, amit felfedezni és meglátni az életünkben is sokszor olyan vakok vagyunk. "És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok", mondja Jézus. A Károli fordítás itt kifejezetten szerencsés, még ha sutának hangzik is, mert tényleg nem vonzásról van szó, hanem vonszolásról (ld. gr. helkuo igét). A bennünket megkötöző bűneiktől ugyanis csak erővel, erőszakkal tud elszakítani Isten. A kegyelem pedig abban nyilvánul meg, hogy az erőszak nem tehetetlen lényünk felé irányul, hanem Krisztus felé, aki ezt önként felvállalja értünk. Ha tehát szabadulni akarunk, ha üdvösségre vágyunk, csak egyet tehetünk: Krisztusra kell tekintenünk, mégpedig mint megfeszítettre.