Isten sátora az emberekkel
„És hallék nagy szózatot, amely ezt mondja vala az égből: Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük.”
(Jelenések könyve 21. fejezet 3. vers)
Az egyiptomi kivonulás és a pusztai vándorlás történetének legnagyobb csodája nem is annyira a tenger kettéválása, a sziklából való vízfakasztás, vagy a mannahullás volt, hanem az, ahogy az a közel kétmillió ember együtt sátorozott.
A tábor közepén ott állt Isten Sátorszentélye. Körötte az Úr által előírt és meghatározott rendben a különböző törzsek, nemzetségek és családok sátrai.
Mai individualista világunkban ezt lehetetlen lenne megvalósítani. – Én nem akarok az Áron mellett lakni, nekem az Izsakhár a barátom. Különben is, nekem ne mondja meg senki, hogy hol sátorozzak, hogy merre nézzen a sátram bejárata! – mondanák.
Elképzelhetetlen, de Mózeséknek mégis sikerült eszerint az isteni rend szerint táborozni.
Ma, amikor az Ige az Isten sátoráról beszél, ezzel azt szeretné igazolni, hogy bármennyire is felfoghatatlannak tűnik, de ahogy ott a pusztai vándorlás során a rendezett táborozás, úgy a teremtés rendjének helyreállítása is meg fog történni.
Nézd csak, hogyan folytatja János: „Az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (4. vers)
Ó, ha e világ háborgását, ha saját lázongó lelkületünket nézzük, oly távoli mindez. S bizony ezt saját emberi erőnkből sosem leszünk képesek elérni. Nemhogy Ővele, a környezetünkkel, egymással, de még saját magunkkal sem tudunk békében élni. Ki fogja hát megépíteni Istennek ezt a sátorát?
„És monda az, aki a királyiszéken ül vala: Ímé én mindent újjá teszek.” (5.vers)
