Nem lehet elhagyatott az igaz
„Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé.”
Gyülekezetünkben szokás, hogy így advent idején kis ajándékcsomaggal kedveskedünk a közösség idősebb tagjainak.
- Köszönöm, de nem kellett volna. Nézzétek, nekem van mindenem.
Majd egy kis beszélgetés során kiderül, hogy a legtöbb helyen valóban, fizikailag minden megvan, csak egyvalami nincs: igazán mély, lelki, emberi kapcsolatok.
- Én olyan szívesen beszélnék a lelki dolgokról, a hitemről, de kinek? A gyerekeim, ha meglátogatnak, mindig rohannak. Barátok? Tudjátok, nekem a sok munka mellett még magamra, a saját családomra sem volt időm, nemhogy barátkozni, meg másra!
Ó,
csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó,
jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
/részlet: Tóth Árpád Lélektől lélekig/
Bizony, ez az egyedüllét, a lelki elhagyatottság, a társas magány pusztítóbb minden vírusnál. S, ha őszinték vagyunk, rá kell, hogy jöjjünk, erről is, és ez ellen is csak mi tehetünk.
Miért nem válik elhagyatottá az igaz?
Mert nem azzal tölti az idejét, hogy megszedje magát.
Mert nem a „mindenki törődjön a saját dolgával.” szemlélet jellemzi.
Hanem adni, adni, adni, adni, adni, adni…
