A halál árnyékában


"Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem."



Sok évvel ezelőtt olvastam egy könyvet, amely nagy hatással volt rám. Phillip Keller: A 23. zsoltár egy juhpásztor tolmácsolásában. A szerző arról írt, hogy a 23. zsoltár képei a pásztorkodás egy egész évén végigvezetnek minket. Ez a részlet arról szól, amikor tavasszal a pásztorok felhajtják a nyájat a hegyi legelőkre. Az út mély, sötét szurdokvölgyeken át vezet, ahol veszélyek leselkedtek a nyájra. Szükség volt arra, hogy a pásztor megvédje a nyájat a ragadozóktól, ekkor tett jó szolgálatot a „vessző” (furkósbot), de szükség lehetett arra is, hogy a kampós végű pásztorbottal utána nyúljon a pásztor az útról letévedt báránynak/juhnak és kiemelje a gödörből, megtartsa, míg újra biztosan tud járni…

Bár ma már kevesen élnek pásztorkodásból, messze kerültünk ettől a világtól, de a kép mégis szól hozzánk. Életünk legmélyebb kérdései közé tartozik a halál, a halandóságunk kérdése, s legnehezebb harcai közé a haláltusa. Elég, hogyha csak „meglegyint” bennünket a halál szele... Nem felejtem el azt az estét, amikor gyerekként először érintett meg komolyan a betegség és az elmúlás gondolata. Sírtam miatta, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és védtelennek éreztem magam. Az egyik legelemibb félelmünk a halálfélelem. A Zsidókhoz írt levél szerint a haláltól való félelem fogságában vagyunk, amíg Krisztus meg nem szabadít ebből. (Zsid. 2.15) Dávid átélte ezt a szabadítást. A félelemtől Isten jelenléte tette őt szabaddá, akinek hatalma van életre kelteni a halálból, aki a vesszőt és botot mindig az ő védelmében használta, soha nem ellene…

A zsoltár képe azt üzeni, hogy a hegyek tetejére a völgyeken át visz az út. Isten nem ígéri azt, hogy nem lesznek nehézségek, de azt ígéri, hogy velünk lesz. Jelenléte, munkálkodása ad biztonságérzetet és vigasztalást.

Legyen áldott a napod!