A halál árnyékában
Sok
évvel ezelőtt olvastam egy könyvet, amely nagy hatással volt rám.
Phillip Keller: A 23. zsoltár egy juhpásztor tolmácsolásában. A
szerző arról írt, hogy a 23. zsoltár képei
a pásztorkodás egy egész évén végigvezetnek minket. Ez a részlet arról szól,
amikor tavasszal a pásztorok felhajtják a nyájat a hegyi
legelőkre. Az út mély, sötét szurdokvölgyeken
át vezet, ahol veszélyek leselkedtek a nyájra. Szükség volt
arra, hogy a pásztor megvédje a nyájat a ragadozóktól, ekkor
tett jó szolgálatot a „vessző” (furkósbot), de szükség
lehetett arra is, hogy a kampós végű pásztorbottal utána nyúljon
a pásztor az útról letévedt báránynak/juhnak és kiemelje a
gödörből, megtartsa, míg újra biztosan tud járni…
Bár ma már kevesen
élnek pásztorkodásból, messze kerültünk ettől a világtól, de
a kép mégis szól hozzánk. Életünk legmélyebb kérdései közé
tartozik a halál, a halandóságunk kérdése, s legnehezebb harcai
közé a haláltusa. Elég, hogyha csak „meglegyint” bennünket a
halál szele... Nem felejtem el azt az estét, amikor gyerekként
először érintett meg komolyan a betegség és az elmúlás
gondolata. Sírtam miatta, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és
védtelennek éreztem magam. Az egyik legelemibb félelmünk a
halálfélelem. A Zsidókhoz írt levél szerint a haláltól való
félelem fogságában vagyunk, amíg Krisztus meg nem szabadít
ebből. (Zsid. 2.15) Dávid átélte ezt a szabadítást. A
félelemtől Isten jelenléte tette őt szabaddá, akinek hatalma van
életre kelteni a halálból, aki a vesszőt és botot mindig az ő
védelmében használta, soha nem ellene…
A zsoltár képe azt
üzeni, hogy a hegyek tetejére a völgyeken át visz az út. Isten
nem ígéri azt, hogy nem lesznek nehézségek, de azt ígéri, hogy
velünk lesz. Jelenléte, munkálkodása ad biztonságérzetet és
vigasztalást.
Legyen áldott a
napod!
