Az igazi hős
„Többet
ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít.”
Példabeszédek könyve 16:30
A vonat álmosító zakatolással haladt át a tokiói
külvároson. A kocsiban alig ült valaki. Szórakozottan bámultam kifelé. Az egyik
megállóban szisszenve vágódott ki az ajtó, s a délutáni csöndet harsány
férfikáromkodás törte meg. Az erőszakos hang tulajdonosa alkoholbűzt árasztva
dülöngélt be a kocsiba. Tagbaszakadt alakján koszos munkásruha feszült. Üvöltve
tántorodott neki egy karján kisbabát tartó asszonynak. A nő az ütközéstől egy
idős házaspár ölébe huppant. Kész csoda, hogy a picinek nem esett baja. A
munkás kiabálni és agresszíven hadonászni kezdett. Az utasok megdermedtek a
rémülettől. Felálltam.
Fiatal voltam és erős. Akkor már három éve aikidóztam
(japán küzdősport). Férfias dolognak tartottam. Csak az volt a baj, hogy
küzdeni tudásomat éles helyzetben nem tehettem próbára. Az aikidóban tilos
támadni. A szívem mélyén persze alig vártam a törvényes alkalmat, hogy az
ártatlanok védelmében megsemmisítő csapást mérjek a bűnösökre.
Ez az! – mondtam magamnak, miközben
felegyenesedtem. Az embereket veszély fenyegeti. Ha nem cselekszem, valaki
megsérülhet.
Látván, hogy felálltam, a részeg rögtön felismerte
bennem az alkalmas célpontot, hogy kitöltse dühét.
– Á! – bömbölte felém.
Megvetően végigmértem ellenfelemet. Elhatároztam,
hogy ízekre szedem ezt a bunkót, de neki kellett támadnia. Hogy még jobban
felbőszítsem, ajkamat összecsücsörítve, pimasz csókot leheltem felé.
– Hát jó! – ordította ugrásra készen. – Most
megmutatom neked!
– Hé! – hallatszott ekkor egy hangos kiáltás.
Mindketten egy szikár aggastyánra meredtünk. Az
öreg rám ügyet sem vetett, viszont sugárzó mosollyal fordult a munkás felé.
– Gyere csak ide! – hívta vidékies hanghordozással.
– Gyere, diskuráljunk egy kicsit! – integetett hevesen.
A részeg harciasan megvetette a lábát a bácsi
előtt, és a zakatolást túlharsogva kiáltotta:
– Mi a nyavalyáról akar diskurálni? Ha egy milliméternyit
közelebb mozdítja a könyökét, olyat kap, hogy megemlegeti!
Az öreg tovább mosolygott.
– Mondd csak mit ittál? – érdeklődött csillogó
szemmel.
– Szakét – tántorodott hátra a munkás –, de mi köze
hozzá? – fröcsögte.
– Az jó – bólogatott az öreg –, nagyon jó! Tudod,
magam is kedvelem a szakét. A feleségemmel minden este leülünk a régi
deszkapadra. Figyeljük a naplementét, megnézzük, hogy fejlődik a
datolyaszilvánk. Még a dédapánk ültette a fát, de a tavalyi zord tél nagyon
megviselte. Mindenesetre jobban bírja magát, mint reméltem, kivált, ha
figyelembe vesszük, hogy milyen sovány felénk a talaj. Gyönyörűek ezek az esték.
– hunyorított a munkásra.
A részeg ködös tekintettel próbálta követni az öreg
szavait, az arca lassan ellágyult, ökölbe szorított keze elernyedt.
– Igen, én is szeretem a datolyaszilvát…
A hang elcsuklott.
– Biztos nagyon csinos a feleséged – mosolygott az
öreg.
– Nem – rázta a fejét a munkás –, a feleségem
meghalt. – Egész halkan, a vonat mozgásának ütemére, zokogni kezdett.
Ahogy ott álltam jólfésült ifjúkén, az igazság
bajnokaként, készen arra, hogy megmentsem az emberiséget a gonosztól, hirtelen
nála is piszkosabbnak éreztem magam.
Közben a vonat utam céljához ért. Ahogy kinyílt az
ajtó, még hallottam az öreg együtt érző hangját.
– Ej, ej, ez bizony nem könnyű helyzet. Na, ülj le
szépen, és mesélj magadról!
Visszafordítottam a fejem, hogy utoljára szemügyre
vegyem őket. A munkás elterült az ülésen, feje a bácsi ölébe hanyatlott. Az
öreg gyengéden cirógatta csapzott, kócos haját.
Miután a szerelvény
elhúzott, egy padra ereszkedtem. Lám, amit én izomerővel akartam elintézni, az
szelíd szavakkal is megoldható. Ez az igazi aikidó, és a lényege a szeretet.Egy japán fiú visszaemlékezése alapján
Erőleves a léleknek, 1993, 55-58.
