A lankadatlan jóság jutalma
„A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk, ha meg nem lankadunk.”
(Galáciabeliekhez írt levél 6:9)
A törvényekben az a jó, hogy kiszámíthatóak. Ez igaz a természeti törvényekre, a fizika törvényszerűségeire, és a lelki élet törvényeire egyaránt.
Ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket annak mindig meg van a következménye. Ha figyelünk rájuk, tudunk tervezni, nem érnek váratlan meglepetések.
A törvényszerűségek biztonságot is nyújtanak. Ki lehet számolni, hány kilométert tudunk megtenni egy liter üzemanyaggal. Tudjuk azt, hogy egy adott anyag milyen tulajdonságokkal bír, és nyugodtak lehetünk afelől, hogy ha elvetünk pl. egy búzaszemet, nem rizs fog belőle kikelni. Isten tervezte így mindezeket.
Mai igénk a vetés-aratás törvényével vezeti be jó lankadatlan cselekvésének fontosságát. Ha jót akarunk magunknak (úgy a jelenben, mint a távoli jövőben, és a még távolabbi örökkévalóságban…), akkor a jót kell vetnünk.
Már csak az a kérdés, hogy mi az a „jó”, amit konkrétan tennünk kell? Az idézett szöveg előtti mondat így hangzik: „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.” (Gal 6:8).
Pál a rossz és a jó fogalmát a testi él lelki dolgokkal mutatja be. A testi dolgok alapvetően az önző ember jellemzői. Világunkban is a legtöbb kívánság a testtel kapcsolatos. Kényeztetni a testünket, örömet szerezni, élvezni az életet. Az önző ember a maga javát keresi, magára költ, magára áldoz. Ezek önmagukban nem feltétlenül rosszak, de előbb-utóbb az enyészeté lesz.
A Lélek dolgai maradandóak és másokra irányulnak. Amikor adunk, vagy adakozunk áldozatot hozunk, nemcsak anyagi dolgokról mondunk le, hanem kapcsolatokat építünk. A jó kedvű adakozás istentisztelet, lelki vetés, kapcsolatépítés. Amikor valakivel jót teszek, elvetek egy lelki magot, amely idővel gyümölcsöt terem. Olyat, amire számítok, amit megérdemlek.
Gyermekkoromban a kertünk mögött volt egy búzatábla. Szerettünk ott játszani, és vártuk a nyarat, amikor a megjelentek a hatalmas kombájnok és learatták a beérett kalászokat. Most, hogy visszagondolok ezekre az időkre, érdekes, hogy nincs előttem egy olyan emlékkép sem, hogy hogyan és mikor vetették el a magot. Pedig anélkül aligha lehetett volna aratás.
Ne legyünk restek vetni a jó magokat. Lehet, hogy ez nem lesz túl látványos, vagy feltűnő, de Isten tiszteletben tartja saját törvényeit, és a maga idejében learatjuk, amit vetettünk.
