Feltámadás, elragadtatás
A minap valaki megkérdezte tőlem egy bibliaköri alkalmat követően: “Ezt mind értem, de Krisztián! Mit mondjak, ha valaki megkérdezi tőlem, hogy…” Nem egyszer, nem kétszer kerestek meg már hasonló kérdéssel. Lelkészként az egyik feladatom ezekre válaszolni: mit mondjak, ha valaki azt kérdezi, hogy evolúció volt, vagy teremtés? Mit mondjak, ha valaki arról érdeklődik, hogy mit mond a Biblia a szombatról? Millió és egy hasonló kérdés érkezett már hozzám, és lévén, hogy ezek többnyire intellektuális kérdések, melyekre logikával és kis bibliaismerettel viszonylag könnyű válaszolni.
Mikor azonban a kérdés mélyebbre tapint, és az emberi létezés – vagy esetleg az elmúlás – kérdéskörét érinti, a helyzet már sokkal nehezebb. Mit mondjak annak, aki arról kérdez, miért kellett meghalnia egy szeretett személyének? Mi ilyenkor a legjobb válasz? Sokan vannak, akik Pál apostolhoz hasonlóan intellektuális szintre terelik a témát, és a feltámadásról, az örök életről kezdenek beszélni, ami hasznos akkor, ha éppen nem aktuális a kérdés. De amikor még gyászolom az elhunyt szerettemet, nem tudok reménységgel gondolni a jövőre.
Még akkor sem, ha tudjuk, a jövő sokkal jobb lesz, mint amit most el tudunk képzelni. A jövő az újraegyesítésé, a találkozásé. Amikor éppen nincs probléma, vagy már nem akut a gyász, a vigasztalás helyén való. De előfordul az is, hogy ilyenkor a legjobb válasz, amit adhatunk, hogy nem mondunk semmit. Átkaroljuk a testvérünket, és vele sírunk, várva a riadó hangját, a főangyal szavát és az Isten harsonáját.
