Törekedj a jóra!
De
ő kezdte! – mondtam én is számtalanszor a testvéremmel történt veszekedést,
verekedést leállító szüleimnek értetlenül, hogy miért engem büntetnek. Hiszen,
ők neveltek arra, hogy ne legyek nyámnyila anyámasszony katonája, ne hagyjam
magam. És hogy igenis álljak ki az igazamért.
S
ha mást nem is, de ezt a leckét jól megtanultam, zsigereimben mélyen belém
égett; Nem hagyni szó nélkül, ha a másik hibázik. Sőt, azóta még ideológiai
megokolást is találtam: „intsétek egymást minden napon, míg tart a ma”
(Zsid.3:13).
Ezért
nem tudok mit kezdeni a mai Igével; nem áll a szívemre. Ahogy újra és újra elolvasom,
az önérzetem és a gondolataim heves csatát vívnak.
A
másik szemében olyan könnyen észreveszed a szálkát, miközben a tiedben gerenda
van! Mert a más hibáját olyan könnyen meglátod, de azt, hogy te nyers, sértő,
tapintatlan, faragatlan vagy, az fel sem tűnik. Ha osztályozni kéne kritika
ötös, önkritika elégtelen.
Sőt,
még mentegeted is magad, hogy a másik kezdte, és le kell állítani, mert akkor
nem fejlődik a jelleme. De mikor mondod meg ugyanezt magadnak? Miért nem vagy
akkor is nagyfiú, amikor vétkezel és állsz oda a másik elé bocsánatot kérni?
No
és, miért csak a másik hibáit veszed észre és reagálod le? És miért fukarkodsz
a dicsérettel? Azzal, hogy elismerd a másik értékeit, hogy ő sokkal jobban és
ügyesebben old meg dolgokat. És mikor köszönted meg ezt utoljára bárkinek is?
A
saját igazad helyett legyen fontosabb Isten kegyelemmel vegyített igazsága,
amit nap, mint nap veled szemben is alkalmaz!
„Mert
arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát
hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: Aki bűnt nem
cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: Aki
szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem
hagyta az igazságosan ítélőre: Aki a mi bűneinket maga vitte
fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: akinek
sebeivel gyógyultatok meg.” (1Pét.2:21-24)
