A boldog ember
"Boldog ember az, a ki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül;"
Mi kell a boldogságunkhoz? Sokan feltették már ezt a kérdést és sokféle választ is adtak már rá, használhatót és kevésbé használhatót egyaránt. Ma reggel egy érdekes választ elemzünk majd, amit a Zsoltárok könyve legelőször tár elénk. Eszerint a boldogsághoz nem kell más, mint három fontos dolog, amire figyelnünk kell: tanács, út és szék.
Jó tanács, amire érdemes hallgatni.
Egy olyan bonyolult világban, amiben mi élünk nem egyszerű eligazodni, nem egyszerű eljutni valahová. Sokszor az, aki csak a maga feje után megy, ritkán ér célba. Mindannyian választunk magunk mellé olyanokat, akiknek a szavára bátran hallgatunk. Jól is van ez így, a többféle látásmód a sokféle vélemény ismerete segít minket az eligazodásban. A zsoltár itt arról beszél, hogy kinek a tanácsára hallgassunk ezek közül. Egy egyszerű, gyakorlati dolgot tár elénk: csak annak az útmutatásaira figyeljünk, akit a jóság vezet. Vagyis ne hallgassunk sohasem a gonosz emberekre. Bár gyakran találkozunk azzal, hogy a görbe út mintha gyorsabb, esetleg könnyebb lenne, nem szabad bedőlnünk a látszatnak. Végül mindenki elnyeri végső jutalmát, vagy büntetését.
Dönteni a jó út mellett.
Életünk során sokszor választásra kényszerülünk, melyik úton induljunk el. De ilyenkor nem szabad sokáig vacillálnunk. A döntésképtelenség napjaink betegsége. A kényszerű sokféleség annyira lebénítja döntési mechanizmusunkat, hogy szinte egyáltalán nem haladunk előre. Ebben akar segíteni a zsoltáríró. Ne is gondolkozz olyan megoldáson, ami nem tiszta, ami felől kételyek merülnek fel benned! - mondja. A bűnösök útja ugyanis mindig a bűn útja is. Ott nem kell időzni, gondolkodni a kipróbálásán, mert mindenképp besároz, bepiszkít minket. Tudom a jóemberek is gondolják azt néha, hogy mi lenne, ha... De nem éri meg. Elveszíthetjük a becsületünket, a tekintélyünket és nem maradhatunk azok az emberek, akik lenni szerettünk volna.
Azt a széket választani, ami biztosan az enyém.
Hallottunk már arról, hogy vannak, akik székfoglaló beszédet mondanak. Általában erre mindig egy ünnepség keretében kerül sor, amikor a kinevezett személy, akit általában egy testület érdemesnek tart és megbíz valamilyen szolgálattal, elmondja gondolatait saját jövőjével kapcsolatosan. Ebben az esetben a szék mindig azt a pozíciót jelenti, amit elnyert. Jó dolog amikor egy jó szakmát, egy olyan hivatást választunk, ami nem csak a magunk, hanem a mások javára is válik. De van egy másik szék is, ami manapság megmérgezi az emberek lelkületét és gyakran úgy, hogy észre sem veszik. Ez a kritizáló lelkület, a bírálgatás, a csúfolódás széke. Ebbe a pozícióba nem érdem szerint ülnek bele, hanem sokszor saját döntés alapján. Bár vezethet valakit a jó szándék is, mert ugye mindannyian látunk magunk körül hibákat, ami elkerülhető lenne, de azon másképpen is lehet segíteni. A kritizáló személyt azonban egy idő után már nem a jóindulat vezeti, sokkal inkább más, negatív érzelmek. Mint amilyen a sértődöttség, a csalódás és a bosszúvágy. Ha azonban ezeknek az érzéseknek engedünk, beleragasztanak bennünket abba a székbe, és észre sem vesszük, hogy nem tudunk kiszállni belőle. Mi válunk a legokosabbakká, legjobbakká, persze csak a magunk szemében. Ami ekkorra elhomályosul, megtelik gőggel és elveszíti azt a krisztusi tisztánlátást, amit csak az alázatosság, a szeretet és szolgálatkészség adhat.
Egy kis önvizsgálatra késztetett minket a zsoltáríró ma reggel, de szerintem megérte, mert ez is egy jó út a személyes boldogságunk felé. Te mit gondolsz?
