Bátorság Istennel
Dávid énekének rövid
részletét olvashatjuk itt, amit ellenségei kezéből való szabadulásának örömében
énekelt meg. Valami rendkívüli bátorságról beszél Dávid, szavaiból erő és
rendíthetetlen bátorság sugárzik.
Első olvasásra az ember
azt gondolná, hogy Dávid túloz, hiszen szavai már-már gyanús bátorságról
beszélnek. A rablóknak való nekirontás és a kőfalon való átugrás gondolata a
mozifilmek szuperhőseit idézi elém (pl. Bud Spencer és Terence Hill, Linda,
Superman, Pókember, stb.), akik gonosz bandákat terítenek le egyedül, miközben egy
karcolás nem sok, de annyi sem látszik meg rajtuk. Az ilyen filmek
szórakoztatóak ugyan, jókat lehet rajta derülni, de mindenki tudja, hogy az nem
a valóság. Dávid valami olyan jelenetet énekel meg, amit a Hollywoodi rendezők bizonyára
szívesen megfilmesítenének.
A Biblia azonban nem a
szórakoztató iparág terméke. Amit abban olvasunk az nem mese, nem egy jó kis szórakoztató
történet, hanem maga a valóság! Isten embere saját életében tapasztalta meg az
Úr hatalmát és segítségét, ami emberfeletti tettekre képesítette.
Az ő tapasztalata
számunkra reménység és kapaszkodó a nehéz napokban, hiszen két fontos dologra tanít
meg bennünket ez a mai ige. Az egyik, hogy a hívő ember számára mindig van
kapaszkodó felfelé. Dávid szavai: „Te
vagy, Uram, a mécsesem, az Úr fénysugarat küld nekem a sötétbe” – azt üzenik,
hogy meg kell tanulnunk új megvilágításban látni a körülöttünk lévő világot és
az eseményeket. Ez az új megvilágítás az Úr jelenlétének a fényességéből fakad.
Az Istentől érkező fénysugár felfedi előttünk, hogy aki Vele jár, annak az
életében másféle törvényszerűségek működnek, illetve a számára korábban
lehetetlennek tűnő dolgok egyszerre elérhetővé válnak. „Az embereknek lehetetlen, de Istennek nem, mert Istennek minden
lehetséges” (Márk 10:27).
A második dolog, amire ez
a mai ige megtanít, hogy a hívő ember nem vakmerő, hanem hitben bátor. A kettő
között óriási különbség van. Ezek a szavak: „Veled
a rablóknak is nekirontok; ha Isten segít, a kőfalon is átugrom” – nyomatékkal
hangsúlyozzák, hogy az eredmény nem Dávid különleges képességeinek köszönhető,
de még csak nem is az ő különleges bátorságának (vakmerőségének) az eredménye,
hanem Istené. Dávidnak nem az önbizalma erős, hanem a hite Istenben. Nem
önmagában hisz, hanem Istenben, aki előtt nincs lehetetlen. Ezért amikor a rablókkal
való viaskodásról beszél, vagy a kőfalon való átugrásról, gyorsan hozzá is teszi:
„veled” és „ha Isten segít”. Mert az ő tettei nem vakmerőségből születtek,
hanem Isten erejének megnyilvánulásaiból. A vakmerő önmagában hisz, a hitben
bátor pedig Istenben. A vakmerő önmaga képességeiben bízik, mert azt gondolja (sokszor
rosszul), hogy ő képes arra, hogy megtegye. A hitben bátor tudja, hogy önmaga képtelen
lenne megtenni, de azt is tudja, hogy Isten (ha akarja) megteheti, ezért rá
bízza életét és Istentől várja a megoldást, a szabadítást.
Légy te is hitben bátor!
Ne félj az előtted tornyosuló kőfalaktól, hanem bízd magadat Istenre és hidd, nála
semmi sem lehetetlen. Ő győzelemre viszi a te életedet, csak bízz benne. Legyen
győzelmekben gazdag napod!
