Csodák pedig igenis vannak

„Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: „Lázár, jöjj ki!

Sajnos, sokáig nem tudtam teljes mértékben együtt érezni azokkal, akik elvesztették valamelyik közeli hozzátartozóját. Természetesen részvétet nyilvánítottam, és igyekeztem beleérezni magamat a másik helyzetébe, de csak akkor jöttem rá mennyire távol voltam a gyászolók érzésétől, amikor én is megtapasztaltam egy hozzám közel álló személy elvesztését. Sőt mielőtt végleg megpihent, már elvesztettem őt, ami a fizikai elmúlásnál is nehezebben volt hordozható számomra. Látni, hogy akihez olyan nagyon közel éreztem magamat elveszti értelmét és tudatosság hiányában éli hátralévő napjait, rettentően meg tudja tépni a szívet.

Most már tudom, mit jelent a veszteség, de most sem mondhatom, hogy tudom, a másiknak mennyire fáj a veszteség. A saját mindig a legnehezebb.

Kérdőn fordulunk ilyenkor Isten felé: „Uram miért...?” Magyarázatot követelünk és igazságtalanságot érzünk, felelőst keresünk. Ha valaki kedvet kap hozzá érdemes elolvasni az egész történetet a fejezet elejétől. Igen tanulságos, és rengeteg pozitív üzentet tartalmaz. Mégis, ez a reggeli szöveg a kulcsmondat.

Ahogyan előhívja Jézus a holttat. Ő az, aki megmutatja, hogy van hatalma a halál felett, akinek hangját még azok is meghallják, akik meghaltak. A félelem és az Isten dicsőítése egyszerre történik meg. A zsidók korábban némi szarkasztikus áthallással azt mondják a síró Jézus láttán, hogy ha eddig tudott csodát tenni vakokkal, mozgáskorlátozottakkal, most nem tudott volna jönni, hogy segítsen a barátján? Mégsem tudja, hogy mik az igazán fontos dolgok? –kérdezik. Ugyanebben a pillanatban azonban elhangzik Jézus parancsa, hogy jöjjön elő a holt. És megtörténik a csoda. Hálaadással, Istent dicsőítve.


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egy ismerős ismerőse

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Mint a villámlás