Adakozás és áldás
„Adj neki szívesen, és ne essék rosszul az, hogy adsz, mert
éppen azért fogja megáldani Istened, az Úr minden munkádat és minden
szerzeményedet.”
A „szombatév” lehet, hogy nem sokat mond számunkra, de az
ószövetségi Izrael életében ez volt a szociális rendszer egyik alapja. Minden
hetedék év, az „elengedés” ideje volt, ami több dolgot is jelentett. Egyrészt a
földet pihentetni kellett, nem volt szabad vetni, aratni. Ami „magától”
megtermett, azt a szegények kapták meg.
Az akkori szociális rendszernek volt még két nagyon jelentős
pillére. Az első szabályozás azokat érintette, akik saját népükön belül
elszegényedtek, és kölcsönt vettek fel jobb módú honfitársaiktól. Ebben az
esetben a fennmaradó adósságot minden hetedik évben egyszerűen el kellett
engedni. A másik – ennél tragikusabb – helyzet az volt, amikor az adósság olyan
nagy volt, hogy az illető eladta magát rabszolgának a tartozása fejében. Az
elengedés erre is vonatkozott, és nemhogy kiszámolták a „végtörlesztés”
összegét, hanem bőségesen ellátva kellett szabadon bocsátani (5Móz 15:13-15).
A mai ige arra figyelemeztette az izraelitákat, hogy ha
közeledik is az elengedés éve, akkor se sajnálják a kölcsönt odaadni a rászorulónak,
hogy ha soha több nem látja viszont a pénzét. Isten azt mondta: „A földet senki
se adja el véglegesen, mert enyém a föld,
ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam.” (3Móz 25:23)
Kinek volt jó ez a rendszer? Az adós nyilván örült, hogy nem
kell a teljes tartozását visszaadni. És a hitelező? Számára az volt az áldás,
hogy adhatott, volt miből adnia. De ez nem minden. Isten gazdag áldást ígért
azoknak, akik nem a pénzben, hanem az emberekben gondolkodtak. Akik
megértették, hogy valójában minden (amit most épp sajátjának hisz) Istené. Mi
nem vagyunk tulajdonosok, csak használói – felelős sáfárai – Isten ajándékainak.
Szakadjunk el a birtoklás önző gondolkodásától és gazdálkodjunk sokkal
bőkezőbben mások áldására. Isten nem marad „adósunk”!
