A koronatanú

„Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk.”
Róma 8:16 (Neovulgata)

Volt egyszer egy asszony, akiről szomszédja azt állította, hogy a csecsemője nem az övé. A vádló úgy érvelt, hogy reggel, mikor fölébredt, a mellette fekvő baba halott volt, ami csak úgy lehetett, hogy a bevádolt asszony éjszaka agyonnyomta csecsemőjét, majd mikor észrevette, kicserélte a szomszéd babájával. Hiába állította szerencsétlen asszony, hogy a vádból semmi sem igaz, és hogy a kisfiú az ő babája, szava nem volt elég, nem hittek neki. Annyit sikerült elérnie, hogy az ügyet a király elé vitték. A szomszéd asszony nagy fölháborodással ecsetelte a vádat, szenvedélyesen becsmérelte a szomszédját, és azonnali hatállyal követelte gyermekét. Az uralkodó rövid gondolkodás után magához rendelte egyik testőrét, és rettenetes parancsot adott neki:
– Katona! Vágjad ketté a kisbabát! Az egyik felét add az egyik anyának, a másikat pedig a másik anyának!
Az igazi anya fölsikoltott:
– Ne tegyed uram, királyom! Inkább legyen a baba a szomszédomé, csak ne vágjad ketté!
A másik anya azonban kevély maradt, és egyre csak azt hajtogatta:
– Ez így lesz igazságos! Ez a király parancsa!
A király csak erre várt. Intett a tanácstalan testőrnek, dugja vissza tőrét, majd így szólt:
– Bizony, ez a gyermek azé az asszonyé, aki inkább lemondana csecsemőjéről, csak hogy életét megmentse.
Ezt a királyt Salamonnak hívták.

Meg kell vallanom, néha ijesztően egyedül érzem magam a végtelen világegyetemben. Erőtlenül kijelentem bár, hogy az ég és a föl teremtője az én apám, de elcsuklik a hangom. Megijedek a körülöttem levőktől, akik csak nevetnek rajtam, vagy hitetlen tekintettel csóválják a fejüket. Érzem, az én tanúskodásom nem elég ahhoz, hogy bebizonyítsam másoknak és talán magamnak is, hogy én a mennyei apa gyermeke vagyok. Egy tanú, nem tanú, főleg, ha saját magáról nyilatkozik.

És ahogy így kétségek között, másoktól megvádoltan, itt állok a világegyetem egyik parányi bolygóján, peremben felszólal a koronatanú, a Szentlélek: „Bizony ez az ember Isten fia!” Ahogy Salamon történetében is, vádlóim elnémulnak, kétségeim eloszlanak, és helyére békesség és biztonságérzet költözik. Valóban, az univerzum Ura az én mennyei apám. 

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

Gyakorlati teológia