Az Isten szereti az embert!
Péter
és János azonban így válaszolt nekik: Ítéljétek meg ti magatok, vajon igaz
dolog-e Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre! Mert
nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.
Apostolok cselekedeteinek könyve 4, fejezet 19-20. verse
Mindenki szeret mesélni.
Lássuk be, szeretünk magunkról beszélni (természetesen most egyesek azt
gondolják magukba, hogy: „én nem vagyok ilyen”, de ők biztosan meg tudnak engem
erősíteni abban, hogy nagyon sokan szeretnek magukról beszélni)
Mit csinálunk akkor, amikor
valami nagy öröm ér bennünket? Költői a kérdés: tovább adjuk! De hogyan és mi
módon tesszük ezt.
Amikor valami jó dolog
történik velünk, akárhol is legyünk vagy azonnal nyúlunk a mobilunk után és
felhívjuk az első számú hozzátartozónkat, vagy megvárjuk, míg otthon leszünk, és
akkor újságoljuk el a híreket, de a lényeg az, hogy megosztjuk a jó dolgokat
másokkal. Azért van ez így, mert szeretnénk, ha mások velünk együtt örülnének.
Egyes családoknál ez egy
láncreakció. Egyik rokon hívja a másikat a jó hír miatt, és egyik adja tovább a
másiknak. Ez a modell igazából tanítani való, hogy az evangéliumot is így adjuk
tovább.
Az evangélium azt jelenti,
hogy jó hír, vagy örömhír. Mondhatnánk úgy is, hogy az evangélium nem más, mint
hogy Isten szereti az embert! Mindenki szereti, ha szeretik, és ez egy olyan
hír, amit meg kell osztani másokkal. Nem tehetünk máshogy. Az, aki már csak
egyszer is megérezte az Isten közelségét, az folyton arról akar beszélni, hogy
milyen jó Vele lenni.
Én sem tehetek mást csak,
hogy Isten szeretetéről beszélek más embereknek. Te tehetsz mást? Nem
kényszerből kell ezt tenni. Ez csak belülről jön. Van a szívben egy késztetés,
hogy megszólíts másokat, hogy örömhírt vigyél más embereknek. Van-e okunk
félni? Nincs!
Szeretnék elmesélni egy
történetet, ami Isten szeretetéről beszél. Egy igazi evangélium (jó hír,
örömhír). 2014-ben volt az esküvőnk életem párjával, és új otthonunkat
rendezgettünk a lelkészlakásban. Tervezgettük, hogyan fogjuk bútorokkal
megtölteni a lakást. Házasság kötésünkkor összesen 4 db bútor volt a
lakásunkban, így voltak ötleteink. A legfontosabbnak valamilyen ülőalkalmatosságot
láttunk a nappaliba, hogyha jönnek vendégek, akkor helyet tudjanak foglalni
nálunk. El is kezdtünk gyűjteni egy ülőgarnitúrára. Hónapok teltek el, kerestük
a legjobb megoldást, és végül megtaláltuk, de 4 hetet kell rá várni, mire
legyártják számunkra az új bútort. Úgy számolgattunk, hogy mire megjön a bútor
vendégeket is kellene hívni, hiszen részben azért is vesszük. Úgy is volt,
meghívtunk a családot, a barátainkat, hogy töltünk együtt egy szombatot, és ha
gondolják, itt is aludhatnak, hisz van min. Eljött az a hét, amikorra bútort
hozzák, de történ valami szörnyűség. A feleségem pénztárcájába volt a bútor
ára, bizony kilopták a zsebéből a tárcáját. Ez volt szerdán, csütörtökön hozták
volna a bútort, és pénteken érkeztek volna a vendégek. Óriási érvágás ez
mindenkinek. Sajnos minden hirdetés ellenére nem volt olyan becsületes az
illető, hogy legalább az iratokat visszaadja.
Hol van ebben a történetben
a jó hír? Szerda délután miután az lopás megtörtént, felhívtak a bútorkészítők,
sűrűn elnézést kérve, merthogy egy-két hetet várni kellene még. Mi ennek
annyira örültünk!!! Azután egy este, hogy szabaduljunk a gondolatainktól,
Békéscsabán sétáltunk üres pénztárcával, és egy pillanatban lenézünk a földre,
és ott van nyolc ezer forint. Senki nem kereste pedig egy fél órát ott álltunk
várva hátha visszajön a gazdája. Ez nem sok pénz, de a heti élelmezésünket
megoldotta. Az Úr így pótolt minden egyes forintot, amit elvett tőlünk az
illető! Áldott legyen az Úr ezért!