Az ember és a természet

„Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember mondom, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél.”

Zsoltár 8:4-7.

Nemrég láttam az Apolló 13 című filmet. A legénység célja az volt, hogy feljussanak a holdra, de útközben egy hiba történt az oxigén ellátással, így megkerülték ugyan a holdat, de nem tudtak ott leszállni. A film készítői nagyon ügyesen ötvözték a valóságos, megtörtént eseményeket, az űrben készített felvételeket a színészek előadásával, akik megpróbálták visszaadni, mi is történt ott, akkor az űrben. Megdöbbentő volt látni közelről a hold felszínét, a csillagokat, az űrszemetet, a hatalmas távolságokat. Amikor a föld csak egy pici pontnak látszott az űrből nézve.

Menj ki egy este és nézz fel a csillagos égre. Nézd meg, milyen sok ragyogó csillag látható egy felhőtlen égbolton! Nézd meg a holdat. Képzeld el a távolságokat! Micsoda parányi porszemek vagyunk mi emberek a világmindenséghez képest. És mégis – mi vagyunk a világmindenség figyelmének középpontjában. Hát nem megható?

Ugyanis melyik bolygóra küldte el Isten az Ő szeretett Fiát, hogy hidat építsen az emberiség és a menny között? Melyik bolygón szakadt meg a szíve? Melyik bolygón tört ki a lázadás a szeretet Istene ellen? És melyik bolygóról mondja a Jelenések könyve, hogy az Isten sátora – lakása az emberekkel lesz?

Valóban porszemek vagyunk a világmindenségben. Mégis Isten olyan határtalan szeretettel fordult felénk, amilyet leírni szinte lehetetlen.

Köszönd meg Istennek, hogy ennyire szeret téged. Hogy ilyen fontos vagy számára. Add át gondjaidat, örömödet, kudarcaidat, betegségedet, sikereidet Neki. Engedd, hogy Ő, aki ennyire szeret Téged – a tenyerén hordozzon!