Honnan jön segítségem?
Ha a mai zsoltárrészletet kikeressük a Bibliánkból, előfordulhat, hogy egy betűnyi különbséggel fogunk találkozni. Míg a legtöbb fordításban (többek közt a Revideált Új Protestáns, a Káldi-Neovulgáta és az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat fordításaiban is) a fentihez hasonlóan hangzik a szöveg, addig a Károli Gáspár féle fordításban a kérdés helyett egy kijelentést találunk:
“Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.”
Megtaláltad a különbséget? Nem mindegy, hogy azért emelem a szemeimet a hegyekre, mert onnan jön a segítségem (Károli), vagy azért emelem a hegyekre, mert nem tudom, honnan jön a segítségem (összes többi).
A közösségek nagy része, melyekben megfordulok, az előbbi fordítást használja a leggyakrabban, ezért korábban rengeteg prédikációt hallottam, melyekben a lelkész azzal magyarázta a zsoltáríró felkiáltását, hogy Isten bizonyára a mennyből, a hegyeken túlról, valahonnan az égből érkezik a segítségére.
Nyilvánvalóan így is értelmezhető ez a szakasz, de mennyivel életszerűbb a többi fordításban található kérdés: honnan jön a segítségem? Hányszor voltunk mi is hasonló helyzetben, amikor a legnagyobb elkeseredésünkben felnéztünk a hegyekre, a felhőkre, a messzi távolba tekintettünk, és felsóhajtottunk, “most mi lesz?”
Hát mi lesz? Honnan jön a segítségünk? Nem a hegyen túlról, nem a távoli menyországból, nem egy helyről, hanem egy személytől: “Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.” Az az Isten, aki szavaival megteremtette a földet, meghallotta sóhajodat és segít rajtad elesettségedben.
Emeld fel a szemeidet a hegyekre és merj felsóhajtani!
