Abszurd képtelenség!
Példabeszédek könyve 25. fejezet 21. vers
A törlés kultúráját éljük. Ami nem jelent mást napjainkban, mint az abszolút türelmetlenséget, az intoleráns viselkedés magas fokát, amikor még arra is bátorítanak bennünket, hogyha valaki nem ért velünk egyet, azt hallgattassuk el, ignoráljuk, töröljük még az ismerőseink közül is a közösségi oldalainkon.
Mintha megszűnt volna minden párbeszéd! Mintha elfogytak volna a szavaink, az értelmes kifejezésformáink, amiket a vitákhoz használhatnánk és nem maradt volna semmi más csak a hangerő és a vágy, hogy mindenáron legyőzzük a másikat. Miközben elfelejtjük, hogy az ilyen győzelem sohasem hoz egyetértést, elfogadást és sohasem fogja építeni a közösséget. Egy olyan társadalmat építünk, szinte mindenütt, ahol mindannyian meg vagyunk győződve a saját igazunkról és azt abszolútnak, örök érvényűnek hisszük. Ezért szükségtelennek érezzük az ellenvélemény meghallgatását, a másik szemszögének megismerését, hiszen el sem tudjuk képzelni, hogy lehet másként is gondolkodni. A köz gondolkodása úgy a politikában, mint vallási kérdésekben, de ma már társadalmi kérdésekben is inkább címkézi fel negatív kifejezésekkel ellenfeleit teret engedve az előítéletes gondolkodásnak, mintsem kétségek között éljen. Így válik lassan a világunk teljes mértékben fekete fehérré, így veszítjük el a színeket! De egyszerűbb is lesz minden, hiszen valaki vagy barát, vagy ellenség, közte pedig semmi. Ha hirtelen másként gondolkodik az, akit közel éreztem magamhoz, akkor először furcsa lesz, majd kerülni kezdem, miközben folyamatosan keresem benne a rosszat, hogy végül igazolhassam magam, hogy megszakítsak vele minden kapcsolatot.
Ismerős? Éltél már át hasonlót? Vagy akár te magad is gondolkodtál a korszellem hatására hasonló képen? Ha igen, akkor kezded érteni, miért tűnnek olyan abszurdnak, képtelennek Jézus szavai.
Hiszen egy keresztény nem ismerhet kompromisszumot, nem lehet megalkuvó. Elveink örök érvényűek és azokból egy tapodtat sem engedhetünk, talán még életünk árán sem! Csak vigyázzunk! Mert ezek a gondolatok vezettek a vallásháborúkhoz, a középkor végén a reformátorok ezért dobták ki az orgonákat a templomokból és bélyegezték azokat az ördög hangszerének, ahogy ma is vérre menő vitákat tudunk folytatni arról, hogy hívő ember komoly zenével vagy a kor zenéjével dicsőítse-e Istent, és még sorolhatnám.
Minden vitás kérdésben tudunk ellenfelek helyett azonnali ellenségeivé válni a másiknak és irgalmat nem ismerve kiközösítünk, ítélkezünk és harcolunk a párbeszéd helyett! Meddig még?
Mikor jutunk el a krisztusi útmutatáshoz, hiszen a fenti bölcsességet Urunk is alkalmazta tanításaiban, hogy még valódi ellenségeinket is tanuljuk meg szeretni? Hogy még azokon is segítsünk, akik, mint az első században, még üldözni, de akár elpusztítani is képesek lennének minket?
A keresztények győztek ellenségeik felett. Nem azért, mert nagyobb és erősebb hadsereget építettek, nem azért, mert vitában, harcban győzni tudtak ellenségeik fölött, nem. Azért győztek, mert végül az őket üldöző leghatalmasabb császárok azzal találták szembe magukat, hogyha el akarják pusztítani a Krisztust követőket, akkor saját családjukat is el kell pusztítaniuk. Lehet, hogy a szüleiket, lehet, hogy valamelyik gyermeküket, vagy valakit, akit nagyon, de nagyon szeretnek.
Mivel változtatták meg az akkori keresztények az akkori világot? Hát szerették őket. Segítettek ott, ahol tudtak ítélkezés nélkül. Ezért tudtak beszélgetni koruk erkölcstelenségeibe süllyedt, bűneikben ragadt embertársaikkal és így tudtak segíteni rajtuk azok nagy ámulatára.
