A megbocsátás feltétele

"Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól."
1János 1:9.

„Megbocsátok, de nem felejtek...” „Megbocsátok, de nem akarok veled többé találkozni...” „Megbocsátok, ha azt látom, már megváltoztál...” Megbocsátok, ha majd kiérdemled a bocsánatomat...” Kimondva vagy éppen kimondatlanul, de sokszor találkozunk ezzel a viszonyulással az emberi kapcsolatainkban. Emiatt pedig nehezen hisszük el, hogy Isten másként van a megbocsátással: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1János 1:9)

Azt nem mondhatjuk, hogy Istennél a megbocsátás feltétel nélküli, de azt sem mondhatjuk, hogy a feltétele teljesíthetetlen. Azt kéri csupán, hogy nézzünk szembe a helytelen dolgainkkal és nevezzük néven őket. „Csakhogy ismerd el a te hamisságodat...” (Jeremiás 3:13) Persze nem is olyan egyszerű feladat ez, hiszen az őszinte szembenézést, bűneink mentegetőzés nélküli megvallását akadályozza a sok magyarázkodás, kifogáskeresés, hárítás, amelyek mögött többnyire valami félelem áll… Isten azonban még ebben is segít nekünk, hiszen ő munkálja bennünk a bűnbánatot is Krisztus által (vö. ApCsel. 5:31). Nagyon sokszor éppen az segít bennünket a mélyebb szembesülésben és bűnbánatban, hogy tapasztaljuk kegyelmét, befogadó szeretetét (vö. Jeremiás 31:19, Róma 2:4), amelyet nem érdemeltünk meg. Istennél a megbocsátás valódi megbocsátást jelent. Ő gyönyörködik az irgalmasságban és örül, ha valaki visszatér a rossz útról hozzá (l. Mikeás 7:18, Lukács 15:7). Nem csupán kegyelméről biztosít bennünket, hanem megígéri, hogy ki is gyógyít a hűtlenségünkből, megszabadít megkötöző rossz szokásainkból (l. Hóseás 14:5).
Van-e hát akadálya annak, hogy még ma elismerd hűtlenséged, és visszatérj Hozzá?

Legyen áldott a napod!

utóirat: Olvastam egy könyvet (Robert Monty, Az igazi suttogó), amelyben a szerző leírta, hogyan tanulta meg a lovak kommunikációját, miközben megfigyelt egy szabadon élő kis ménest. A csoportban volt egy fiatal csikó, amely sokat rakoncátlankodott, harapdálta, rugdosta a kancákat. A vezérkanca nem hagyhatta mindezt „szó nélkül”. Először csak felhívta magára a csikó figyelmét, majd amikor ez nem segített, elüldözte a csapattól távolabb. Mindaddig nem engedte visszatérni a kanca a csikót, amíg az „megbánás jeleit” nem mutatta. Miután a csikó elnyerte a „megbocsátást”, akkor a kanca feltűnő gyengédséggel kényeztette őt, minden módon biztosította a szeretetéről. A csikó fegyelmezése napokon át következetesen zajlott.

Nagyon hasonlít ez ahhoz, ahogyan Isten bánik velünk. Szeret bennünket annyira, hogy ne hagyja a bűneinket szó nélkül, időnként "kivisz minket a pusztába, hogy ott a szívünkre beszéljen" (vö. Hóseás 2:13), a célja, hogy megbánásra vezessen minket. Amikor végre megvalljuk bűneinket, akkor a teljes befogadásáról, bocsánatáról biztosít bennünket.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

Gyakorlati teológia