Az alázat értéke
„Mert mindenki, aki magát
felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.”
Ismered a kormányos
és a gépész történetét? Mindketten hivatásuk kiválóságai voltak, viszont nagy
szakmai tudásuk ritka nagy gőggel párosult és pechjükre mindketten ugyanazon a
hajón szolgáltak.
Habitusukból adódóan
állandóan marakodtak és szekálták egymást. A kormányos szerint a gépész nem
volt más, mint egy koszos olajszagú matróz. A gépész pedig a kormányost csupán
egy a kapitány mellett pöffeszkedő felesleges, túl méretes rakománynak tartotta.
Egy alkalommal saját
nélkülözhetetlenségüket bizonygatták egymásnak, és azt, hogy simán el tudnák
látni a másik ’jelentéktelen’ feladatát is. Így elhatározták, hogy egy napra
cserélnek és megmutatják, hogy mindenhol megállják helyüket.
De egy óra sem telt
el, a kormányos csapzottan, mocskosan, megszégyenült arccal ment fel a
gépházból vissza a hídra, és sírva mondta;
- Hiába próbálom
kapcsolni, tolni, húzni a karokat, egyszerűen nem mennek a dugattyúk, áll a
motor.
- Persze, hogy nem
forog a motor, - volt a gépész válasza – hiszen zátonyra futottunk!
Alázat vagy önfelmagasztalás?
Bizony, mindannyiunknak szükségünk van önvizsgálatra és tanulásra. Megtanulni
azt, hogy az alázat nem egyenlő a semmittevéssel, nem egyenlő azzal, hogy
magamat semminek tartva átadom a helyemet másnak és elmenekülve kivonulok a
világból.
Épp ellenkezőleg, az
alázatos ember tudja, hogy hol a helye. Ismeri és elfogadja saját határait. Lelki
ajándékaival pedig segíti és kipótolja a másik szolgálatát. Egyéni érdekeit
alárendeli annak a magasztosabb célnak, hogy a ’hajó’ biztonsággal elérje a ’mennyei
kikötőt’.
Mondd! Te tudod hol a helyed?
