A helyén mondott Ige
„Mint az
arany alma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige!”
(Példabeszédek könyve 25. fejezet 11. vers)
Egy fakitermeléséről
híres hegyvidéki falu újonnan épült templomába az ott élők várakozására végre
lelkipásztor érkezett. A favágók hamar megszerették, elhalmozták mindennel, és
nagyon jól ment a sora egészen addig…
míg egy szép
nap a folyóparton sétálva észrevette, hogy hívei a feljebb lévő falu leúsztatott
gerendáit sorra pecázzák ki a vízből, és végeiket, ahol a tulajdonos neve és
bélyege volt lefűrészelik.
Elhatározta,
hogy ezt nem hagyja szó nélkül. Ezért a következő istentiszteleten hatalmas
prédikációt tartott a „Ne lopj!” parancsolatról. Az igehirdetés végén az
ajtónál az emberek sorban gratuláltak neki.
Ám mikor másnap
kiment a folyóhoz, ismét szembesült azzal, hogy az egyháztagok szemrebbenés
nélkül lopják a gerendákat. Mikor hazament egy újabb prédikációt készített a
következő istentiszteletre, melynek azt a címet adta: „Ne vágd le a felebarátod
gerendájának a végét!” S amikor elmondta ezt a beszédet… az emberek fejszével
kergették el a faluból.
Mindebből mi
a tanulság? Ki vagy mi dönti el mi a helyén mondott Ige? Talán jobb lett volna
nem szólni semmit? Vagy csak szépet, jót mondani, olyat, ami simogatta volna a
tolvajok lelkét?
Ha erről a lelkészről nem is, de Jézusról biztos tudjuk,
hogy minden szava ott és úgy hangzott el, mint „arany alma ezüst tányéron”. S
hogy ennek ellenére miért nem fogadták el? Mert az Ige helyén volt ugyan,
viszont a hallgatóság szíve nem volt a helyén.
Ezért nézzük ma az Ige értékes asztalát a mi saját
szemszögünkből! Ne legyünk a favágókhoz hasonló süket, vagy feledékeny
hallgatók, hanem legyünk boldog cselekvői!
