A kulcs
Róma 6,13
Károli: „Se ne
szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem
szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és
a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.”
Újfordítás
Róma 6,12-14: „Ne uralkodjék tehát a bűn
a ti halandó testetekben, hogy engedelmeskedjetek kívánságainak. Tagjaitokat se adjátok oda a bűn szolgálatára,
hogy a gonoszság fegyvereivé legyenek. Hanem adjátok oda magatokat az Istennek,
mint akik a halálból életre keltetek. Tagjaitokat is adjátok át az igazság
fegyvereiként az Istennek. Hiszen a bűn nem fog uralkodni rajtatok, mert nem a
törvény, hanem a kegyelem uralma alatt éltek.”
Már a létezése is a titokból
fakad. Aki először megalkotta, valamit el akart zárni mások elől. Birtokolni
akarta kincsét egyedül vagy védelmezni azt az avatatlanoktól, az arra
méltatlanoktól. Vagy így, vagy úgy, de akié a kulcs az hatalommal bír a fölött,
amit elzárt. Ugyanakkor önmaga sem élvezheti tulajdonát korlátlanul. Csak a
kulcs által juthat hozzá, az nyitja meg előtte a célhoz vezető utat.
Nem csoda hát, hogy a kulcs
fogalma hamar nyer átvitt értelmet. Kulcsa van a helyzetnek, és akinél az van,
csak ő tud élni azzal. Szívünknek is kulcsa van, akinek oda adjuk, az tud közel
kerülni hozzánk. Pál is egy helyzetről beszél, ami összefüggésben van a
szívünkkel. Arról beszél, hogy kié az ember, hogy kié vagy te és én. Gyakori
reakció erre a kérdésre, hogy természetesen önmagamé vagyok. Ha ez igaz, akkor
miért teszünk olyan dolgokat, amiket valójában nem akartunk megcselekedni?
Előfordul, hogy nem értjük magunkat sem. Mert tudjuk, értelmünkkel felfogjuk,
hogy mi a jó nekünk. Sőt sokszor még szívünkkel is a helyes útra hajlunk, aztán
mégis elkövetjük a bűnt, engedünk a csábításnak. Hogy lehet ez. Mi a kulcsa a
mindenkori helyes döntésnek, az igaz tetteknek? Pál azt mondja, ez a kulcs az
odaszánás.
Az odaszánás több az egyszerű
akaratnál, erősebb tőle. Sok mindent akarunk, amit aztán mégsem valósítunk meg.
Az odaszánás az akaratból fakadó döntést jelenti, ami aztán az azt követő
következetes tettekben nyilvánul meg. Figyeljük meg jól ezt a kulcsot, a
helyes, az igaz élet kulcsát! Odaszánom magam istennek. Döntök mellette, de ez
nem marad elméleti síkon. A döntésemet azonnal a gyakorlat követi, mert Pál a
tagjaimról beszél. Vagyis értelmemet Istennek adom, érzéseimet is Neki adom,
majd rögtön a tagjaimat, kezemet és lábamat is. Mindezek a döntésünkből fakadó
tetteinket jelképezik. Pál később elmondja, hogy ez a felettünk való
uralkodásról szól. Bár az ember azt gondolja, hogy ura saját életének,
valójában nem így van. A tetteink beszélnek arról, hogy kiéi vagyunk. „Avagy nem tudjátok, hogy a kinek oda
szánjátok magatokat szolgákul az engedelmességre, annak vagytok szolgái, a
kinek engedelmeskedtek: vagy a bűnnek halálra, vagy az engedelmességnek
igazságra?” (Róma 6,16)
-
„Én azt teszem, amit én akarok!” – mondja a
dohányos és szálanként gyilkolja meg magát.
-
„Nekem nem parancsol senki!” – mondja az
alkoholista a pohárért nyúlva, ami minden napját, óráját, percét meghatározza.
És folytathatnám még a függőségeink sorával, mint a kábítószerek, gyógyszerek,
a kávé, de olyan szokásokkal is, mint a kártya vagy a tévézés is.
Akinek, vagy aminek odaszánjuk
magunkat, az a mi urunk. És ha ez a valaki nem Isten, akkor bálványimádók
vagyunk!
Azt, hogy helyes úton járunk-e
mindig odaszánásunk iránya határozza meg. Ha eddig rossz úton jártál,
változtass irányt! Az odaszánás marad, csak az iránya más: „Mert a miképpen oda szántátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és
a hamisságnak szolgáiul a hamisságra: azonképen szánjátok oda most a ti
tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre!” (Róma 6,19)
Értelemmel be lehet látni, hogy tévedtünk. Meggyőződésre lehet jutnunk, hogy mi
a helyes, és mi nem. De az akaratunkat is alá kell rendelnünk a
meggyőződésünknek, hogy azt tettek kövessék. Legtöbb esetben ez azért nem
történik meg, mert sajnáljuk azt, amit ezzel elveszítünk. Sajnáljuk a kellemes
aromát, a cigarettaszünet, vagy kávészünet meghittségét, csendes perceit. A bor
jótékony búfelejtő hatását, hogy addig sem érezzük a kínt. Pál valóban érti,
hogy ezekről lemondani áldozattal jár. „Kérlek
azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti
testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos
tiszteleteteket.” (Róma 12,1) Az odaszánás áldozattal jár, de ez az áldozat
sokkal kevesebb, mint az az ár, amit kifizetünk azért, hogy önmagunk „urai”
lehessünk. Nem is beszélve arról, hogyha a kulcsainkat Isten kezébe helyezzük,
annak az Istennek a kezébe, Aki értünk meghozta a legnagyobb áldozatot, ha az
uralmat Neki engedjük át, akkor miénk lesz minden! „Mit mondunk azért ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? A ki
az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne
ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róma 8,31-32)
