Bizalom Istenben
„És erről ismerjük meg, hogy mi az
igazságból vagyunk, és így tesszük bátorságosakká ő előtte a mi szíveinket. Hogy
ha vádol minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent
tud. Szeretteim, ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez; És
akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait, és
azokat cselekedjük, amik kedvesek előtte.”
(János apostol első levele 3.
fejezet 19-22.vers)
Mai Igénk első olvasatra azt sugallhatja, hogy csak akkor
bízhatunk abban, hogy Isten elfogad bennünket, ha előtte leteszünk valamit az
asztalra. „ha a szívünk nem vádol, akkor bizodalmunk van.”
De ki az akit, nem vádol a szíve, akit nem terhel valami
mulasztás, valami botlás? Ki az, akinek nincs valami takargatnivalója, amit
megbántál, amit ma már ha lehet másképp tennél, és ha lehet visszacsinálnál?
Viszont, ha János levele egészének fényében kezdjük el
boncolgatni az Istenhez való bizalom kérdését, akkor egyértelmű, hogy a
levélben annyiszor szereplő agape kizárja a fenti gondolatot.
Isten ugyanis az Ő szeretetét feltétel nélkül kínálja fel
számunkra, ahogy később olvassuk: „szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket!”
(4:19). És ezt nem azért tette, mert viszonzást várna cserébe, hanem ’csak’,
azért mert neki ez a természete. Mert Ő maga a szeretet.
Így keresztény emberként nem azért bízunk Istenben, mert annyira
tökéletesek vagyunk, hogy bennünk nem talál majd semmi hibát. Azért bízunk
benne, mert Ő tökéletes, mert Ő nem hibázik.
És mert Jézusban nemcsak beszélt, hanem bebizonyította, hogy bár
a bűnt gyűlöli, de a bűnöst, engem végtelenül szeret, úgyhogy még a saját
életét sem kíméli.
Ezért a legkevesebb, hogy szót fogadunk neki és úgy szólunk, úgy
teszünk, ahogy Ő előtte kedves.
