Az Atya kezében
„Az én Atyám, a ki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből.”
„Az én Atyám, a ki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből.”
(János evangéliuma 10. fejezet 29. vers)
Két hete volt nálunk Nemesvámoson a Szünidei Bibliatábor, ahol mintegy kilencven gyermek vett részt. Idén nemcsak, mint gyermektörténet mesélő és a megjelenítésben résztvevő vettem részt, hanem mint tanító az egyik tizenkét fős csoportban.
Ezek között az elsős, másodikas gyermekek között volt egy kisfiú, aki minden nap ragaszkodott hozzá, hogy az ebédlőhöz való séta alkalmával, a sorban foghassa a kezemet.
Miközben sétáltunk és beszélgettünk, figyeltem mikor szorítja jobban és mikor kevésbé a kezemet. Mikor elindultunk erősen szorított, ám amikor néhányan kiszakadtak a sorból, vagy valami érdekesség volt útközben, éreztem lazábban fog, és már-már elenged, de ekkor én szorítottam az ő kezét. Így folyt ez a szótlan játék…
A Szentírás úgy beszél Istenről, mint egy szerető Atyáról, aki nem elől rohan és valahol a háta mögött kullog lemaradva a családja, hanem aki kézen fogva vezet minket, gyermekeit.
Szerető Atyaként fogja kezünket, miközben mi hol jobban, hol kevésbé kapaszkodunk belé. Amikor csábít egy földi cél, amikor hívogat egy új kihívásként a bizonyítási vágy, hogy mi már nagy fiuk vagyunk, bátrak, vagányak, mindennek a tudói, akkor kibújnánk a kézfogásból. Ám mihelyt megijeszt bármily apró dolog szinte eggyé válnánk tenyerével.
Hogy jól van-e és miért van ez így? Talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem Rajta múlik a Vele való kapcsolatunk. Ő nem engedi el a kezünket, hacsak mi nem húzzuk azt ki kezéből.
Jézus Szeretné, ha ma még szorosabban megfognád a kezét, ha belé kapaszkodnál, és teljesen Rá hagyatkoznál, ha engednéd, hogy Ő vezethesse egész életedet.
Imádkozz a nap minden órájában azért, hogy minden pillanatodat irányíthassa és meglátod; valóban senki és semmi sem tud elválasztani Tőle és az Ő szeretetétől.
Ezek között az elsős, másodikas gyermekek között volt egy kisfiú, aki minden nap ragaszkodott hozzá, hogy az ebédlőhöz való séta alkalmával, a sorban foghassa a kezemet.
Miközben sétáltunk és beszélgettünk, figyeltem mikor szorítja jobban és mikor kevésbé a kezemet. Mikor elindultunk erősen szorított, ám amikor néhányan kiszakadtak a sorból, vagy valami érdekesség volt útközben, éreztem lazábban fog, és már-már elenged, de ekkor én szorítottam az ő kezét. Így folyt ez a szótlan játék…
A Szentírás úgy beszél Istenről, mint egy szerető Atyáról, aki nem elől rohan és valahol a háta mögött kullog lemaradva a családja, hanem aki kézen fogva vezet minket, gyermekeit.
Szerető Atyaként fogja kezünket, miközben mi hol jobban, hol kevésbé kapaszkodunk belé. Amikor csábít egy földi cél, amikor hívogat egy új kihívásként a bizonyítási vágy, hogy mi már nagy fiuk vagyunk, bátrak, vagányak, mindennek a tudói, akkor kibújnánk a kézfogásból. Ám mihelyt megijeszt bármily apró dolog szinte eggyé válnánk tenyerével.
Hogy jól van-e és miért van ez így? Talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem Rajta múlik a Vele való kapcsolatunk. Ő nem engedi el a kezünket, hacsak mi nem húzzuk azt ki kezéből.
Jézus Szeretné, ha ma még szorosabban megfognád a kezét, ha belé kapaszkodnál, és teljesen Rá hagyatkoznál, ha engednéd, hogy Ő vezethesse egész életedet.
