Erő és várakozás

„Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat!”
Zsoltárok könyve 27:14

Dávid hányatott életének egyik legszívbemarkolóbb zsoltárát olvashatjuk. Olyan ember képe rajzolódik ki a 27. Zsoltár olvasásakor, akinek nehéz élete van. Dávid életének abban a szakaszában írja, amikor bujdosott és ellenségei űzték mint egy vadat. Sőt, utol is érték és körbe is vették. Mégis, nem panaszkodik emiatt, mintha a félelem teljesen hiányozna belőle. Mintha ez a legegyszerűbb dolog lenne az életben: megbirkózni a rosszakarókkal. Dávid tudatosított magában valamit, ami a mi figyelmünket sokszor elkerüli. A gonosz nem kívül van, hanem belül. Nem az a legnagyobb kérdés, hogy mit tesznek velünk, hanem hogy mi történik a lelkünkkel.

Corrie tenBoom leírja életének egyik történetét. A II. Világháború után egy volt német koncentrációs tábor épületében hajléktalanszállót üzemeltetett. A lakóhelyükről elűzött civilek, a sebesült katonák és idős emberek húzták meg itt magukat. Corrie pedig pénzt gyűjtött, hogy legyen ellátásuk. Egyszer egy ügyvéddel találkozott, akinek mindkét lábát letépte a robbanás a háborúban. A tolószékben ülő ember teljesen megkeseredett. Nem volt képes feldolgozni az eseményeket. Keserűség, gyűlölet és harag tartotta fogságában. Corrie elmondta neki, hogy a keserűséggel egy dolgot lehet csinálni: megvallani Istennek és feladni úgy, ahogy van. „Mit tud maga erről?!” – csattant fel a férfi. „Nagyon sokat.” – válaszolta Corrie, aztán elmondta élettörténetét. Csupán néhány évvel azelőtt még abban az épületben raboskodott nővérével együtt. Ő megmenekült, de nővére ott halt meg. „Hogyan lehet ez? Meg lehet bocsátani még az ellenségnek is?” Igen, meg lehet. Corrie leveleinek hatására tért meg egyik volt börtönőre, akit később háborús bűntettei miatt végeztek ki. És tudjátok kinek az ötlete volt a menedékház? Corrie nővéréé! Ő látta látomásban, hogy Isten ezt az épületet a háború után így szeretné használni, és ő ígértette meg halálakor is Corrie-val, hogy valósággá teszi ezt az álmot!

Sokszor látjuk a bűnt. Látjuk a sérelmet, amit az nekünk okoz, de nem rémülünk meg attól, amit az bennünk okoz. Sőt, dédelgetjük sérelmeinket, várva az alkalmat, hogy mások szemére vethessük őket. Dávid attól rettegett, hogy a gonosz őt is magával ragadja. Azért fohászkodik így: „Egy dolgot kérek az ÚRtól, azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az ÚR, és gyönyörködhessem templomában. Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az ÚR sátrában, és éneket zengek az ÚRnak. Halld meg, URam, hívó hangomat! Könyörülj rajtam, hallgass meg! Ha ezt mondod: Járuljatok színem elé! - szívem így válaszol: Színed elé járulok, URam! Ne rejtsd el előlem orcádat, ne utasítsd el haragosan szolgádat! Te vagy az én segítségem, ne vess el, ne hagyj el, szabadító Istenem!”

A modern liturgia szerint az izraeliták ezt a Zsoltárt mondják el nap mint nap fél éven keresztül az Új Év és a Nagy Engesztelés ünnepe előtt. Talán azoknak, akik „új életben járnak” és készülnek megjelenni Isten ítélőszéke előtt, nem még inkább emlékezniük kellene e Zsoltár üzenetére? Nem kellene még inkább figyelmünket Istenre irányítani és nem a földi sérelmeinkben áztatni lelkünket?

„Világosságom és segítségem az ÚR, kitől félnék? Életemnek ereje az ÚR, kitől rettegnék?”
Bárcsak Isten megadná nekünk is ezt a bizonyosságot és a megbocsátás örömét!