Hála és dicséret az Úrnak!

„Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornáczaiba dicséretekkel; adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét!”
(100. Zsoltár 4. vers)

A századik zsoltár egyike azon dicséreteknek, melyek Izrael népét hívták az istentiszteletre, az Isten imádatára. Hogy milyen is lehetett akkor az istentisztelet, a Szentírás nem ad pontos képet. Annyi bizonyos, hogy a templomban nem volt szószék, nem volt prédikáció, és csak a papok léphettek be a templom épületébe, a nép az udvaron állt.

Valószínűleg meglepődnénk, ha egy szombati alkalom olyan formában zajlana, mint akkor. Azt hiszem, sokan reklamálnának, amikor az istentisztelet fő mozzanataként vér csorogna az oltárról és a lelkész, egy a közember számára nem látott helyen végezné szolgálatát.

Egy ilyen áldozatbemutatás nem nyújtaná azt az élményt, amit ma egy istentisztelettől a legtöbb ember elvár. Talán, ami leginkább zavaró lenne, hogy ebbe az istentiszteletbe semmi beleszólásunk sem lenne, hiszen Isten mindent elmondott előre.

De miért dicsérjük az Istent? Nem azért, mert Ő megérdemli, nem azért, mert muszáj, mert kötelező, hanem azért mert Ő adott nekünk életet és azért, mert Ő terelget bennünket nap, mint nap. „Ő alkotott minket és nem magunk; az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk.” (3. vers)

Valljuk be őszintén parancsra nem lehet dicséretet mondani. Az a hála, amit úgy követelnek ki tőlünk, abban nincs igazi köszönet. A zsoltár őszinte hálaadásra hív bennünket, vidám éneklésre „vígan énekelj az Úrnak te egész föld!” (1. vers)

Ez a rövid zsoltár komolyan elgondolkodtat arról, hogy mi motivál engem akkor, amikor Istenhez jövök. Önvizsgálatra indít, hogy nézzek magamba, kinek és milyennek látom magam, amikor megjelenek az Örökkévaló előtt.

Ha szombaton valaki tükröt tartana elém, miközben énekelek, miközben imádkozom, vajon mivel szembesülnék? Ne gondolja senki, hogy a kényszeredett mosoly, vagy a ritmikus zene kipótolja elfedi a szív ürességét!
Az örömteli istentisztelet feltétele nem a tüzes prédikáció, nem a jó meleg, puha székek, hanem, hogy ma tapasztalatot szerezz az Istennel. Ha észreveszed és átéled, hogy „jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!” (5. vers), akkor valódi hála ébred a szívedben és lelked minden rezdülése dicséretet énekel.