péntek, október 31, 2008

Krisztusi lelkület

„Annakokáért az az indulat legyen bennetek,
mely volt a Krisztus Jézusban is”

Filippibeliekhez írott levél 2:5


A világban, amiben élünk farkastörvények uralkodnak, ezek vesznek bennünket körül. Mivel időnk legnagyobb részét a világban töltjük, óriási annak a veszélye, hogy magunk is farkasokká válunk. Pedig a mi példaképünk Isten Báránya, akinek a követői vagyunk. De csak akkor vagyunk az Ő követői, ha az Ő indulata lakik bennünk (itt nem indulatosságról van szó, hanem beállítottságról, irányultságról, lelkületről). Ahhoz, hogy a Krisztus „indulata” legyen bennünk, rendszeresen időt kell Vele töltenünk. Egyszerűen engednünk kell, hogy az Ő befolyása erősebb legyen ránk, mint a világé, amiben élünk.

Pál apostol a fejezet második versétől kezdődően beszél azokról a tulajdonságokról, amelyek krisztusivá tesznek minket. Ilyenek az egymás iránti empatikus szeretet és segítőkészség lelkülete, a versengéstől illetve emberi dicséretekre vadászó magatartástól mentes élet. Az alázatos, a másikban az értéket felismerni tudó képesség. S utoljára, de nem utolsó sorban az önzetlenség, az önfeláldozás képessége, készsége. Ezek azok a tulajdonságok, amelyek krisztusi indulatúvá, azaz irányultságúvá tesznek minket.

A hatodik verstől annak a leírását találjuk, hogy milyen a Krisztus „indulata”. Olyan, hogy mindent elviselt, semmit sem talált túl drágának azért, hogy megmentse azt, akit szeret, az embert. Krisztus mindenről lemondani és mindent feláldozni tudó lelkülete arra tanít minket, az ő követőit, hogy soha, semmilyen javunkra, tulajdonunkra vagy jogunkra ne tekintsünk úgy, mint amihez feltétlenül ragaszkodnunk kellene. Ha Krisztus le tudott mondani Isteni jogáról, milyen alapon ragaszkodunk mi ennél sokkal kisebb és éktelenebb dolgainkoz, jogainkhoz?

Imádkozzunk ma reggel azért, hogy a mai nap tapasztalatai tanítsanak minket a Krisztus indulatára. Csak ezzel a lelkülettel léphetünk majd be Isten országába. Isten segítsen, hogy ott legyünk!

csütörtök, október 30, 2008

Sokszoros termés

„A többi pedig a jó földbe esett, és termést hozott, miután kikelt és szárba szökkent, és meghozta egyik a harmincszorosát, másik a hatvanszorosát, sőt némelyik a százszorosát is.”
Márk evangéliuma 4:8
Minden szükséges a rendelkezésére állt. Jó föld, volt benne lehetőség a szárba szökkenésre és a gyümölcstermésre. Mindegyiknek volt értelme: 30-szor, 60-szor vagy 100-szor annyi eredményt hozott, mint a mennyi a belefektetett energia volt.

Vizsgáztassuk le Mózest, vajon hozott-e legalább harmincszoros termést. Isten vigyázott rá a gyékénykosárban. Elintézte, hogy pont a legveszedelmesebb hely (a fáraó palotája) váljon a legbiztonságosabbá számára. Gondoskodott róla, hogy az édesanyja nevelje egy rövid ideig. Isten várt, amíg Mózest negyven évig tanították Egyiptomban (méghozzá olyan „igazságokra”, amelyeket jobb volt elfelejtenie ahhoz, hogy Isten igazi tudományra tudja őt nevelni). Negyven évesen Mózes egy mozdulatával jelezte, hogy nem érti, hogyan kell szabadítónak lenni. Gondviselés, csoda, türelem: látszólag hiábavalóak voltak. Sok energia – nincs eredmény. A következő negyven év, ami már általában lefelé vezet, látszólag a kihívás nélküli rutinfeladatok ideje volt. Ha a jó körülmények között nem ment, majd megy ott, ahol sivárak a feltételek. Eddig a hirtelenharagúság megmutatta, hogy nem vezet eredményre, most jött a bizalom és ráhagyatkozás ideje. Újabb esély a gyümölcstermésre. Isten ekkor hívta el arra a feladatra, amire tulajdonképpen megszületett Mózes: hozza ki Isten népét Egyiptomból. Ha arra tekintünk, hogy Mózes volt az a próféta, akin keresztül Isten minden fontosat közölt a népével: a teremtést, a tízparancsolatot, az ősatyák történetét, a ceremoniális törvényeket, amelyek az üdvösségtörténet legfontosabb eseményére, Jézus áldozatára mutattak előre, a tiszta és tisztátalan közötti különbséget az élet minden területén. Mózes után Isten apróságokat mondott ugyan a népének, de mindent, ami igazán fontos volt az Ószövetség idején, Mózesnek jelentette ki. Lehet, hogy ez a százszoros termés? Pedig nyolcvan hosszú évig komoly veszélyben volt az eredmény.

Ha Ruthot nézzük, neki nem voltak ilyen előnyös feltételei. Szokványosnak induló, tragikusan folytatódó, nagyszerűen lezáródó és csodálatos következményekkel bíró élete volt. Férjhez megy, de rövid időn belül ő is, sógornője is és anyósa is özvegyen marad. Mehetne a saját népéhez, de ő az anyósával vállal sorsközösséget, emberileg teljesen érthetetlen módon, olyan irányban, ahol idegen özvegyként kell majd élnie. Azonban így volt pont ott, ahol lennie kellett, hogy teljesítse azt a rendelést, amit számára egy idegen Isten hozott. Férjhez ment úgy, hogy özvegy lett, és az is meghalt, aki a sógorházasságban kötelességet teljesíthetett volna – óriási csoda. Hatalmas csoda viszont, hogy Obed, akit Ruth szült Boáztól, őse Jézusnak, akivel a leghatalmasabb dolog a világon rokonságban lenni. Nem tudom, hányszorosnak számít ez a csoda, de megelőlegezem neki is a százast. Nem azért, mert Ruth tette volna, bár komoly döntés volt pont abba az irányba fordulni. Isten adta a komoly gyümölcstermést.

Körülmények, adottságok, katasztrófák, melyeket mi okoztunk vagy az élet okozott, mind visszavetik a bő termés reményét. Ugyanakkor ezek lehetnek a bő termés feltételei is, ha jó kezekben vagy. Istennek olyan nagy a hatalma, hogy a bűn rontását, amely megmagyarázhatatlan, megbocsáthatatlan és teljesen értelmetlen úgy alakítja át, hogy éppen a bűn az, ami miatt az emberiséget szorosabb közösségbe vonja Magával, mintha sohasem lett volna bűn.
A Biblia nem beszél elmarasztalóan azokról, akiknek csak harmincszoros termésük van a többiek többje mellett. Ha van termés – jó. Ha nincs, akkor is van kiút: kérni kell a Gazdát és megtenni a mi részünket.
Komlódi Nóra

szerda, október 29, 2008

A jó földbe vetett mag

„A jó földbe vetettek pedig azok, a kik hallják az ígét és beveszik, és gyümölcsöt teremnek, némely harmincz annyit, némely hatvan annyit, némely száz annyit..”
(Márk evangéliuma 4. fejezet 20.vers)
Jézus, Isten Országáról szóló példázat-sorozatának a legismertebb darabja a magvetőről szóló példabeszéd, melynek magyarázatát a tizenkettőnek árulta el. Ebből is látszik, hogy bár a példázatoknak célja a jobb megértés, ám igazán csak azok értik meg, akik teljesen odaszánták magukat.

Jézus a fáradhatatlan Magvető. Minden nap kimegy az Ő gyümölcsösébe, figyeli legapróbb rezdülésünket. Esőt küld, gyomlál, megmetsz, „megsebez, de be is kötöz”(Jób 5:18). Mindent megtesz azért, hogy megteremjük a Lélek gyümölcsét (Gal.5:22).

Igen, hisz a négyféle talaj, minket embereket szimbolizál. S, hogy ki melyik csoportba tartozik, hogy szívünk kövekkel, tövisekkel van tele, vagy éppenhogy a felülről jövő szeretetnek ad helyet, az majd csak az aratáskor derül ki. De már ma is mindenki megmérheti saját magát az Ige mérlegén:

„Isten Igéje gyakran összeütközik az ember öröklött és melengetett jellemvonásaival és szokásaival. A jó talajjal jelképezett hallgató azonban, hallva az Igét, elfogadja minden feltételét és kívánalmát. Minden szokását, tettét és egész életét Isten Igéjéhez igazítja. A véges, tévedő ember parancsai semmivé válnak előtte a végtelen Isten Igéje mellett. Teljes szívével és minden erejével igyekszik az örök életre. Veszteségek, üldözés vagy akár a halál árán is követi az igazságot.” (E.G.White: Krisztus példázatai 36.o.)

Ezer útja van, ahogy a jellemünk fejlődhet, de mind közül a legeredményesebb, amikor mások üdvösségén munkálkodunk. Az ókorban élt bölcs, Jehuda HaNaszi mondta egyszer: "Sokat tanultam tanítómestereimtől, többet diáktársaimtól, de a legtöbbet tanítványaimtól." (Táánit 7). Hogy ez mennyre így van, mindannyian tapasztalatok hosszú sorát tudnánk említeni. Nincs felemelőbb, mint az általunk elhullatott magokat öntözgetni és figyelni növekedésüket. Isten munkatársaivá lenni a legcsodálatosabb módja saját megszentelődésünknek.

A jó föld nem elnyeli a magot, hanem gyümölcsöző fává érleli azt.

A földbe vetett mag Jézus, aki önmagát adta, hogy Belőle növekedjünk gyümölcsöző életű tanítványokká, akik nem azért veszik magukhoz Isten éltető ajándékait nap, mint nap, hogy önnön nagyságukat növeljék, hanem hogy a Mesterhez hasonlóan az áldások hordozóivá legyenek.

Jézus következő versben feltett kérdésére:„avagy azért hozzák-e elő a gyertyát, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? Nem azért-e, hogy a gyertyatartóba tegyék?” (Márk 4:21) válaszoljunk: Uram, világíts be velem mások életébe!

kedd, október 28, 2008

Miért fegyelmez Isten?



„Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival.

Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?"

Zsidókhoz írt levél 12,7



Valamikor régen hallottam az alábbi, emlékeim szerint igaz történetet.

A villamoson utazott egy húsz-harmincas éveiben járó édesanya, ölében óvodáskorú gyermekével. A szemben lévő ülésen egy láthatóan művelt, intelligens idős néni ült. A kisfiúnak az volt a játéka, hogy jókorákat rúgott a barátságos arcú nénike lábába. A sokadik rúgás után az idős hölgy barátságosan megkérte az anyukát:

- Aranyoskám, szólna a kisfiának, hogy ne rúgjon a lábamba?

- Dehogy szólok! Azzal megzavarnám a személyiségfejlődését. Én a modern gyermeknevelés híve vagyok – volt a válasz.

Gondolom, most minden olvasóban felidéződik valamilyen hasonlóan idegesítő jelenet. Az igazság az, hogy sem a túlzott engedékenység, sem pedig az indokolatlan szigor nem vezet semmi jóra. Akik naponta járják a gyermeknevelés rögös, de semmihez sem hasonlítható szép útját, tudják, hogy csupán egyetlen törvény létezik, amely bármikor alkalmazható. Ez pedig nem más, mint a szeretet törvénye. A gyermek azonnal megérzi, hogy szavaid és tetteid mögött szeretet van-e, vagy valami más.

Túl sok tisztességes, jóravaló keresztény embert láttam már megrokkanni, mert elhitték a sátáni hazugságot, miszerint Isten engesztelhetetlen kényúr. Túl sok ilyen ember van keresztény körökben ahhoz, hogy ne akarjunk tisztán látni ebben a fontos kérdésben.

Nem véletlenül válik sokak kedvencévé például a végítéletről szóló tanítás. Ráadásul nemhogy egyensúlyban nincs a kegyelemmel, de egyenesen uralja az evangélium üzenetét az ítélkező, szigorú Isten képe. Az aszkézis mai formája ez.

Akkor járunk legtávolabb az igazságtól, ha arra tanítjuk az embereket, hogy Isten szeretetét engedelmességgel megvásárolhatják.

Mégis hogyan válik érthetővé ez az ige?

„Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?" Neveletlen, mondanánk. Azonban ennél sokkal fontosabb, hogy azok a gyerekek, akiknek nevelésében nincs szeretetből fakadó fegyelmezés, bizonytalanná, határozatlanná válnak, s irreális cselekedetekkel akarják felhívni magukra a figyelmet. A fegyelmezéssel azt az üzenetet küldjük gyermekeinknek, fontos vagy nekem, szeretlek, nem érdektelen számomra a sorsod. Ez az üzenet biztonságot ad.

Ha becsukod a szemed és elképzelsz magad előtt egy klassz apát,… (becsuktad a szemed?) akkor biztos vagyok benne, hogy olyan embert látsz magad előtt, aki a gyermeke kérdéseire türelmesen válaszol, figyelmezteti, ha helytelen dolgokat tesz, s olykor – bár jobban fáj neki, mint csemetéjének – hagyja, hogy tetteinek viselje következményeit.

Én csak egy olyan Apát ismerek, aki ezeknek a kritériumoknak maradéktalanul megfelel. Felemelő érzés az Ő gyermekének lenni!

És még valami. A halálos következményt Ő vállalta helyettünk, gyermekei helyett. Tőle örömmel elviselem a fegyelmezést!

Kalocsai Tamás

hétfő, október 27, 2008

Hamisítatlan üzenet

„Mi nem tartozunk azok közé, akik Isten tanításával nyerészkednek, hanem őszintén, mintegy az Istenből beszélünk, az Isten színe előtt Krisztusban.”
2Korinthus 2:17 (SZIT)

Pál apostol ebben a szakaszban az evangélium hirdetéséről és apostoli szolgálat különleges jellegéről beszél. Számunkra Pál élete, munkássága, írásai maradandó érték és tekintély, de kortársai közül nem mindenki fogadta el, és ellenségei is bőven akadtak.
Miközben megállíthatatlanul ment előre, és hirdette a feltámadt Krisztus evangéliumát sok tapasztalatot megélt. Elhívása egyedi és megismételhetetlen volt, mégis lehet követendő példa mindazok számára, akiktől Isten szintén azt kéri, hogy terjesszék Krisztus „ismeretének illatát”.

Aki valaha is szólta már az evangéliumot, az tudja, hogy Isten beszéde „élő és ható”, vagyis életeket átformáló hatása van. Ez a hatás olyan elsöprő erejű, hogy még azok is elismerik, akik magukban soha nem tapasztalták ezt meg teljesen. Az evangélium egyszerre vonzó és félelmetes. Az Apcsel 2: 12-14 erről a kettős hatásról számol be: „Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan Salamon csarnokában tartózkodtak egy akarattal, de mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni. A nép azonban magasztalta őket. Az Úrban hívők száma egyre növekedett, férfiak és nők tömegével.”

Valóban „vettek erőt” miután a Szentlélek eljött rájuk, mert korábban ilyen nem történt velük. Egyszerű emberek beszélnek Krisztusról és a Lélek meggyőzi a hallgatókat a bűnről, igazságról és ítéletről. Szent félelem fogja el őket és ellenállhatatlan vágyat éreznek Jézus követésére . Csatlakoznak Isten népéhez, és ugyanilyen erővel továbbadják a jó hírt. Ez egy igazi diadalmenet, amihez szívesen csatlakozik az ember. Pál is ezt mondja a 2Korinthus 2:14-ben: „hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt.”
A győztes hadvezér hazatérésének képében Pál Krisztus oldalán menetel, mint a diadalmas sereg egyik tagja.

Kívülről nézve mindez nagyon vonzó lehet. Ezt látta Simon mágus is Samáriában, mikor pénzen is megvásárolta volna a Szentlélek erejét. Péter reakciója világossá teszi, hogy mi a gond ezzel a gondolkozással: „vesszen el a pénzed veled együtt, amiért azt gondoltad, hogy pénzen megszerezheted az Isten ajándékát! Nem részesülhetsz, és nem is örökölhetsz ebből, mert a szíved nem egyenes az Isten előtt.” (ApCsel 8:20-21).

Az evangélium hirdetése nem egy üzleti vállalkozás. Nem is minden esetben nevezhető diadalmenetnek. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy minden esetben eredményes.
Ez egy szolgálat, szent hivatás, melyet Krisztus oldalán végzünk. Nem lehet nyerészkedve, dicsőségvágyból szólni, csak tiszta szívből, Istenből, Krisztusban.

vasárnap, október 26, 2008

Titokzatos erő

Középre állították és vallatták őket: "Milyen hatalommal, vagy kinek a nevében tettétek ti ezt?"

Apostolok cselekedetei 4. fejezet 7. vers


Úgy gondolom, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy az emberek többsége szeret, vagy legalább is szeretne a figyelem középpontjába kerülni. Sok mindent hajlandóak vagyunk megtenni, hogy ez a vágyunk teljesüljön. Elég csak fellapozni az újságokat, vagy bekapcsolni a televíziót. Máris számtalan embertársunk rosszízű erőfeszítésének lehetünk tanúi.

Péter és János, ha lehet mondani, önhibájukon kívül kerültek a figyelem középpontjába, csak annyi volt a „vétkük” hogy megosztották egyetlen kincsüket egy szegény és béna emberrel. Ekkor hangzottak el ezek a jól ismert szavak: „Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!”

Jó dolog, hogy itt azokról a kevesekről olvashatunk, akik nem akarnak a központba kerülni! Sőt, ha a figyelem rájuk terelődik, akkor ezt a figyelmet tovább irányítják Arra, aki egyedül méltó a figyelemre: a Názáreti Jézus Krisztusra!

Az alapigénkben elhangzó kérdésre is ez az egyszerű válasz: A Názáreti Jézus Krisztus hatalmával és az Ő nevében tettük.

Ez az erő csak annak titokzatos, aki nem ismeri. Péter és János számára jó ismerős volt, saját életük megváltozását is ennek az erőnek köszönhették. Ezért a szilárd meggyőződés a szavukban, hogy ami nekik használt és a kificamodott és csökevényes jellemüket éppé tette, az a születésétől fogva béna csökevényes végtagjait is éppé tudja tenni. És úgy történt.

Kedves testvérem a mai napodra ezt a személyes bizonyosságot kívánom Krisztus erejének valóságáról!