Bárcsak
Zaklatott időket élt Júda népe. Kívülről ellenséges hatalmak
fenyegették, belülről pedig önmagát tette tönkre a társadalom. Isten világos
törvényeken keresztül igyekezett segíteni népét, hogyan is éljen immár önálló
nemzeti életet, hogyan váltsa tettekre a második nagy parancsolatot, miszerint „szeresd
felebarátodat, mint magadat”. De az olló csak egyre jobban nyílt, a szegények
mindinkább a társadalom peremére kerültek, míg a gazdagok vagyona csak nőtt.
Igazságtalanság, kizsákmányolás, törvénytelenség dúlt. És ebből az Úrnak elege
lett.
Mert ezek nem az Ő elvei. Nem azért szabadította ki Izrael gyermekeit
az egyiptomi rabszolgaságból, hogy aztán egymást hajtsák szolgasorba. Ábrahám
minden utóda kiválasztott népének tagja, és Ő nem elnyomásra, kizsákmányolásra
tanította az övéit. Aki mégis így tesz, az maga fordul a Teremtő ellen.
Mennyivel másabb lenne, ha segítenék, felkarolnák egymást, ha
felelős döntéseket hoznának, ha az igazság nem szenvedne csorbát a pénz,
hatalom és a valakik javára. Ezért Isten lépett, és megengedte, hogy népe
megtapasztalja a következményeket. Bárcsak tanulnának belőle. Bárcsak utána
adhatna olyan igaz bírákat, mint régen. Bárcsak engedné a nép, hogy megváltsa
őket.
Bárcsak azt írhatnám, hogy a világ azóta megváltozott, és
már a múlté mindaz az igazságtalanság, amiről ez a szakasz beszél. A bűn még tombol,
de Isten hív minket ezeken az igéken keresztül a vele való őszinte kapcsolatra,
a jóra, felelősségvállalásra, emberségre, szeretetre, gondviselésre, hogy
először megtapasztaljuk mindezt tőle, és utána tovább tudjuk adni másoknak. Mert
lehet, hogy az ország, Európa és a világ egészére nem lehetünk hatással, de a környezetünknek
nem mindegy, milyen elveket képviselünk.
