Szembesülés önmagukkal a szeretetben.
"Az pedig monda: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat."
Lukács evangéliuma 10. fejezet 27. vers
Azért is érdemes olvasni Lukács sorait, nekünk keresztényeknek, mert rájöhetünk, milyen messze is vagyunk mindattól, amit Krisztus és népe képviselt előttünk. De félreértés ne essék, nem akarok én most egy önmarcangoló, saját magunkat ledorongoló monológot kerekíteni erre a helyre. Sokkal inkább vezet az a szándékok, hogy elősegítsem magam és mindannyiunk jellembeli változását, ami Jézus szándéka is volt, amikor szembesítette önmagával az ifjú írástudót. Mert az önmagunkkal való szembenézés nélkül biztosan nem érünk el változást, mert nem értjük meg, honnan, hová kellene eljutnunk.
Talán az első és legfontosabb ebben a történetben, hogy mindannyiunk szándéka ugyan az. Az ami akkor is volt, vagyis eljutni az örök életre. Ahogyan akkor ezt szerette volna ez a fiatalember. Ahogyan ezt szerette volna minden őszinte vallásos zsidó, legyen az farizeus, szadduceus, pap, tanító vagy egyszerű munkás ember úgy szeretné ezt most is minden keresztény. Ráadásul akkor is és most is ugyanezt szeretné mindannyiunk számára a mi drága Megváltónk is. Hogy Üdvözüljünk, hogy elnyerjük az örök életet. Jó érzés, hogy az Isten, az Ő Fia, a vallásos emberek akkor is és ma is egyetértenek ebben a célban.
Az azonban aggasztó, hogy talán a cél elérésében egy kicsit hátrébb tartunk, mint Krisztus korának írástudója. Megváltónk kérdésére ugyanis, hogy - mint olvasod a törvényben? - ő tudta a választ. Mielőtt azonban megvizsgálnánk szavait, figyeljünk kell arra, hogy az Úr a törvényhez irányítja kérdezője figyelmét. Vagyis a törvénynek is komoly szerepe van abban, hogy célhoz érjünk. Úgy gondolom, hogy itt sem más ez a szerep, mint amit később Pál apostol mond róla, nevezetesen, hogy tükröt tartva elénk rámutasson, milyen nagy szükségünk van a Megváltónkra, mert saját erőnkből még nem vagyunk azok, és nem is leszünk, akik szeretnénk lenni. A törvény (egyébként itt Mózes ötödik könyvéből idézi az írástudó a tízparancsolat összefoglalását) ugyanis megmondja, ki üdvözülhet, ki nyerhet örök életet. Vagyis milyen emberekké kell válnunk ahhoz, hogy Isten országába jussunk.
Ahogyan akkor, a feltétel ma sem más, mint szeretni az Istent (első kőtábla négy parancsa) és az embert (második kőtábla hat parancsa). És itt, ezen a helyen van a mi (ma élő keresztények) első komoly lemaradása. Ha elolvassuk az egész történetet, látni fogjuk, hogy a mi törvénytudónk csupán a második nagy, összefoglaló törvénycsoport miatt aggódott, a felebarát szeretete miatt. Vagyis úgy gondolta, hogy mindazt, amit Isten kívánt tőle, az rendben van. Pedig az sem kevés. Szeretni Istent teljes szívből, teljes lélekből, minden erőnkből és teljes elménkből azt jelenti, hogy odaszántuk magunkat egészen Istennek. Odaszántuk életünket, tetteinket, de még gondolatainkat is. Az írástudók, még később Pál szerint is, élen jártak ezeknek a törvényeknek a betartásában. Mondhatjuk, hogy igyekeztek az Isten iránti engedelmességükben túlteljesíteni. A törvényhez még hozzátettek, mintsem elvettek volna belőle. Maga, Jézus sem itt talál kivetnivalót kérdezőjében. mi, mai keresztények mennyire vesszük komolyan Isten iránti kötelmeinket. Valóban az egész szívünk, elménk, lelkünk teljesen az övé és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy neki tetsző életet éljünk? Van mit tanulnunk... De! Vajon tud-e az ember valóban ilyen életet élni? Urunk segítség nélkül biztosan nem. Ahhoz, hogy teljesen odaszánjuk magunkat Neki, szükségünk van az Ő segítségére. Ő kész is, hogy megadja ezt nekünk.
A törvény második része azonban még a kérdés feltevőjének is gondot jelentett. Bár úgy gondolta, hogy a kőtáblák első teleteljesítve van, a másodikkal gondjai akadtak. Szeretni mindenkit úgy, ahogy a törvény mondja? Úgy, ahogy Jézus tanította azt nyilvánosan. Nem, hogy nem ölni, de szidni sem? Sőt, a bennünket gyötrőnek odafordítani még a másik orcánkat is? Nem hogy nem paráználkodni, de gondolni sem? Nem, hogy nem lopni, de adni mindenkinek, még annak is aki elvesz? A kényszerítőnek engedni, sőt még többet adni? Ha belegondolunk, mindez lehetetlen. Talán így szeretni csak azt lehet, ki hozzánk tartozik, de nem mindenkit! Ezért érezzük mi is jogosnak a kérdést: KI AZ ÉN FELEBARÁTOM? Vagyis: Kit kell így szeretnem? Talán mi is reméljük, mint az írástudó, hogy: ugye nem mindenkit?
A választ, Urunk az irgalmas szamaritánus példázatában adja meg. Szeretni azt kell nagyon, ahogy a törvény előírja, még annál is jobban, kinek szüksége van rá. Ebbe pedig beletartozunk mindannyian, hisz a szeretet nélkül semmik vagyunk. De hogy is szerethetnénk mindenkit? Nem marad számunkra itt sem más megoldás, mint ahogy az elsőnél is, csak az, ha Urunk segítségével tesszük ezt. Mert Ő szeretett minden embert mindig és mindenkor a legnehezebb körülményekben is. Így Ő az egyetlen, aki ehhez segíthet minket is.
Pár évtizede egy zenekar énekelte fel, akkor még bakelit korongra, vagyis nagylemezre, hogy mi mindannyian a szeretet koldusai vagyunk, mert nem tudunk szeretni. Csak állunk az út mentén és könyörgünk, hogy nekünk is jusson belőle. Mi, mai keresztények sem vagyunk mások. Vagy talán csak annyiban, hogy mi Urunktól kérjük a szeretetet, de nem csak magunknak. Kérünk azért is, hogy mi is tudjunk adni másoknak belőle...
