A "lyukas óra"
Hívőként élni
„[Legyetek]
a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak
szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók,
az imádkozásban állhatatosak. A szentekkel vállaljatok közösséget
szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet.
(Római levél
12:11-13)
Középiskolás koromban a lyukas órákat élveztem a legjobban. Hogy
kihasználjam az üres időt, gyakran – ahelyett, hogy a kémia leckét magoltam
volna – elugrottam az iskolától mintegy 5 percnyire lakó lelkészemhez. Néha
fontos – vagy legalább is 15 éves fejjel fontosnak tartott – teológiai
kérdéseket akartam megvitatni vele, de a legtöbbször egyszerűen csak beszélgetésre
vágytam. Mindez még abban az ősi korban történt, amikor mobiltelefonok híján nem
lehetett odaszólni a másiknak: „Itt vagyok az ajtód előtt. Meglátogathatnálak?”
Minden előzetes egyeztetés nélkül mentem, és soha nem gondoltam abba bele, hogy
esetleg alkalmatlan lenne a látogatásom. Felnőtt fejjel visszagondolva azokra a
lelkészemnél eltöltött lyukas órákra, az jár a fejemben, hogyhogy nem rótta föl
egyszer sem illetlen betoppanásomat? Pedig nem rótta, sőt mindig azt éreztem,
hogy akármikor megyek, szívesen fogad. Most már látom, nem a teológiai
okfejtések építették a leginkább az akkortájt bennem ébredező reménységet,
hanem az az őszinte odafigyelés, az a feltétel nélküli elfogadás és értékelés,
amit azokban a lyukas órákban éreztem. Kémiából nem sikerült túl jó eredményt
elérni az év végén, cserébe viszont megtapasztalhattam egy „lélekben buzgó”
hívő „vendégszeretetét”.
Azóta én is igyekszem figyelni azokra, akik „lyukas óráikban”
hozzám jönnek, pusztán azért, mert feltétel nélküli elfogadásra vágynak. Ha ma
látunk valakit, akinek ilyen „lyukas órája” van, ne mondjuk hát neki: „Most
nincs időm!” Hanem hallgassuk meg, figyeljünk oda rá, és – közvetett, vagy
közvetlen módon – beszéljünk a bennünk levő „reménység öröméről”!
