Isten szavát hallani öröm
„Ha rátaláltam
igéidre,
eledelemmé váltak;
igéd nekem örömöm
és szívem vidámsága
lett;
mert a te nevedet
viselem,
Uram, Seregek
Istene!”
Jeremiás könyve
15:16
(Neovulgata)
A neveknek az
ókorban – épp úgy, mint az indián-regényekben – különös jelentőséget
tulajdonítottak. Ádám „ember” jelent; Jákób születésekor a „csaló” jelentésű
nevet kapja, de ezt Isten Izraelre, „győzőre” változtatja; Jézus neve „szabadítót”
jelent – és még hosszan lehetne folytatni a sort. Jeremiás próféta arról
beszél, hogy az Úr nevét viseli. Jirmöjáhú annyit tesz „Jahve alapít”, vagy „Jahve
létrehoz”. Vajon hogy viszonyult a próféta a nevéhez? El tudom képzelni, hogy
szülei már gyerekkorában elmagyarázták Jeremiásnak, hogy a név, amit visel,
felelősséget is jelent, melyről sosem szabad elfeledkeznie.
Egy
történet jut erről az eszembe. Nagy Sándor egy éjjel nem tudott aludni, így
elhatározta, hogy végignéz a táboron. Ment őrhelyről őrhelyre, és mindenhol
röviden elbeszélgetett a strázsáló katonákkal, akik boldogok voltak, hogy a
nagy hadvezér megszólította őket. Az egyik poszthoz érve azonban azt látta Nagy
Sándor, hogy az őr alszik. Mérgesen rákiáltott:
– Hogy hívnak téged
katona?
A
katona fölriadt álmából, és rémülten látta, hogy hadvezére áll előtte. Remegő
hangon válaszolt:
– Sándor a nevem.
Nagy Sándor még erélyesebben kérdezett
vissza:
– Nem hallottam
katona, mi a neved?
A katona összeszedte összes bátorságát, és
hangosabban válaszolt:
– Sándor.
– Katona! Két választásod
van. Vagy megváltoztatod a neved, vagy pedig olyan életet élsz, amely méltó
ehhez a névhez!
Úgy tartják, hogy ez
a katona lett később Nagy Sándor egyik legbátrabb harcosa.
Keresztyénként Krisztus nevét hordozzuk.
Vajon érezzük ennek a súlyát? Vajon úgy válaszolunk, úgy cselekszünk, ahogyan
Jézus tenné a hegyünkben? Legyünk magunkhoz őszinték, nem mindig. Sokszor
megfeszülünk, és próbálunk jók lenni, és talán sikerül is egy-két órára, vagy
egy-két napra, de aztán egy váratlan helyzetben – magunk sem tudjuk miért –
olyant mondunk, vagy olyant teszünk, ami egyáltalán nem méltó Krisztus nevéhez.
Miért nem megy ez nekünk? Lehetséges, hogy rossz fronton küzdünk?
Jeremiás nem a viselkedésről beszél az
Úr nevének hordozása kapcsán, hanem Isten szavainak élvezetéről. A bűn elleni
küzdelem legrosszabb módszere, ha megfeszülve, erős akarattal megpróbálunk jól
viselkedni. Az ilyen hozhat némi változást, de legtöbbször csak külsőlegekben,
a probléma gyökeréig nem juthatunk el. Egy dolgunk van, ha meg akarunk
szabadulni jellemhibáinktól, kutatni, olvasni és élvezni Isten igéjét. Jeremiás
nem csak arról beszél, hogy tanulmányozzuk a Bibliát, hanem hogy az olvasást
tegyük bensőséges tevékenységgé (váljon az ige „eledellé”), és találjuk meg
benne azt, ami motivál minket (legyenek „örömteli” és „vidám” felfedezéseink
Isten szavában). Röviden mindezt úgy lehetne kifejezni, hogy legyen élő
kapcsolatunk Istennel. Ha ezt tesszük, Isten fog harcolni bűneink ellen, mi
pedig szívből örülni fogunk a keresztyén életnek.
