Én jobban tudom…
„Láttál
olyan embert, aki bölcsnek tartja magát? Több reményt fűzhetsz az ostobához,
mint hozzá.”
Példabeszédek 26,12
„Ez az én életem. Azt teszek, amit én akarok és úgy, ahogy én akarom.
Nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak!”
Ismerősek ezek a szavak?
Kimondtad már valaha? Nem baj, ha igen. Mindannyian éreztük már és gondoltuk is
mindezt. Főleg azért, mert a magunk urai akartunk lenni, vagy csak nem akartuk
ugyanazokat a kudarcokat átélni, mint az előttünk járók. Így hát kialakítottuk
a saját stílusunkat, filozófiánkat, életünket. Ki mennyit tanult, ki mennyit
tapasztalt, ki milyen bölcsességre tett szert az életében, ahhoz képest működik
is mindez többé-kevésbé.
„Az okos ember a másik kárából is tanul, míg a buta a magáéból sem.”
Ez is ismerős? Hát persze,
szüleink bölcsessége ez, amivel megpróbáltak rávenni bennünket arra, hogy
helyesen cselekedjünk. De valójában azt tanultuk meg belőle, hogy mérjük
magunkat mindig másokhoz. Mert ha tanultunk azok hibáiból, ők pedig nem, akkor máris
okosabbak vagyunk náluk. A másiknál jobb azonban nem mindig jó is. A másiknál
többet tudó sem mindig valóban bölcs. És mi van akkor, ha az általunk elsajátítottnak
vélt lecke egy jóval későbbi próbán visszatér és belebukunk? Miért van az, hogy
sokszor akaratunk ellenére, ugyanazokat a hibákat vétjük, mint eleink?
„Én jobban tudom…” – mondjuk hangosan, vagy csak gondolatban. Ezzel
a mondattal lezárjuk minden befolyás előtt az ajtót, többé nem vagyunk
meggyőzhetőek, a döntés megszületett, minden véglegessé vált. Ha hiba, a miénk;
és büszkén vagy nyögve, de próbáljuk viselni következményeit. Az erős sem bírja
azonban örökké, az állandó panasz szava elűzi tőlünk az embereket és még
sorolhatnánk, milyen következményei vannak annak, ha valóban egyedül csak mi
irányítunk.
A bölcs ember tudja saját határait. Nem méri magát
másokhoz, megőrzi képességét arra, hogy még öregen is tanuljon bárkitől. Tudja
azt is, hogy az igazi bölcsesség nem az övé, hanem az az Úr félelmével kezdődik
(Példabeszédek 9,10)…
