Állhatatos munka
„Szép dolog pedig fáradozni a jóban mindenkor, és nem csupán akkor, ha köztetek vagyok.”(Galatziabeliekhez írt levél 4. fejezet 18. vers)
A legtöbb ember gyomorszorítást érez, ha meghallja ezt a szót: Munka.
Hát igen, ha csörög a vekker, és már megint kelni kell, ki az, aki örömmel hajtja ’igába’ fejét, hogy dolgozni vagy tanulni menjen?
Pedig a kutatók kimutatták, hogy ugyanazokat az izmokat használjuk, ugyanazok a hormonok keletkeznek játék és munka közben, mégis, annyira másképp éljük meg egyiket, s másikat. Miért? Mi a különbség?
A kulcs: a motiváció. Hiszen másképp megy a munka, a tanulás, a játék, de még a szeretet is, ha nem a muszáj, nem a külső kényszer hatására tesszük. Bizony, indítékaink valódi mozgatóját mérhetjük le abban a különbségben, ahogy akkor viselkedünk, dolgozunk, amikor ott áll mellettünk a főnők, vagy a tanár, és mikor egyedül vagyunk.
Mert, ha az illetőhöz szoros szálak fűznek, nincs olyan dolog, amit meg ne tennénk. „Még a csillagokat is lehoznám érted…” De ha közömbös a kapcsolat, még az öröm pillanataiból is ’kell’ lesz. „Már megint karácsony, és vennem kell valamit neki…”
Nemrég olvastam egy történetet: New York egyik felhőkarcolójának takarítószemélyzetét faggatták arról, hogy szeretik-e, amit csinálnak? Volt egy Sophie nevű asszony, akiről tudták, hogy keresztény és így kérdezték:
- Sophie, ha jól tudjuk, te Isten gyermekének mondod magad.
- Igen, Uram, én a mennyei Király gyermeke vagyok.
- Ha te a mennyei Király gyermekének mondod magad ez annyit jelent,
hogy te hercegnő vagy?
- Igen, úgy gondolom; Isten így tekint engem?
- És nem gondolod, hogy egy hercegnő számára rangon aluli dolog,
hogy ennek a koszos irodaháznak a lépcsőit súrold nap, mint nap?
- Semmi megalázó nincs ebben, mert én nem a főnököm, Mr. Brown
lépcsőit súrolom. Én ezeket a lépcsőket Jézus Krisztusnak,
az én Megváltómnak súrolom.
És te, kedves olvasó, kinek dolgozol, kinek tanulsz és kinek élsz?
És mi motivál mindebben?
„Amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal.2:20)
Hát igen, ha csörög a vekker, és már megint kelni kell, ki az, aki örömmel hajtja ’igába’ fejét, hogy dolgozni vagy tanulni menjen?
Pedig a kutatók kimutatták, hogy ugyanazokat az izmokat használjuk, ugyanazok a hormonok keletkeznek játék és munka közben, mégis, annyira másképp éljük meg egyiket, s másikat. Miért? Mi a különbség?
A kulcs: a motiváció. Hiszen másképp megy a munka, a tanulás, a játék, de még a szeretet is, ha nem a muszáj, nem a külső kényszer hatására tesszük. Bizony, indítékaink valódi mozgatóját mérhetjük le abban a különbségben, ahogy akkor viselkedünk, dolgozunk, amikor ott áll mellettünk a főnők, vagy a tanár, és mikor egyedül vagyunk.
Mert, ha az illetőhöz szoros szálak fűznek, nincs olyan dolog, amit meg ne tennénk. „Még a csillagokat is lehoznám érted…” De ha közömbös a kapcsolat, még az öröm pillanataiból is ’kell’ lesz. „Már megint karácsony, és vennem kell valamit neki…”
Nemrég olvastam egy történetet: New York egyik felhőkarcolójának takarítószemélyzetét faggatták arról, hogy szeretik-e, amit csinálnak? Volt egy Sophie nevű asszony, akiről tudták, hogy keresztény és így kérdezték:
- Sophie, ha jól tudjuk, te Isten gyermekének mondod magad.
- Igen, Uram, én a mennyei Király gyermeke vagyok.
- Ha te a mennyei Király gyermekének mondod magad ez annyit jelent,
hogy te hercegnő vagy?
- Igen, úgy gondolom; Isten így tekint engem?
- És nem gondolod, hogy egy hercegnő számára rangon aluli dolog,
hogy ennek a koszos irodaháznak a lépcsőit súrold nap, mint nap?
- Semmi megalázó nincs ebben, mert én nem a főnököm, Mr. Brown
lépcsőit súrolom. Én ezeket a lépcsőket Jézus Krisztusnak,
az én Megváltómnak súrolom.
És te, kedves olvasó, kinek dolgozol, kinek tanulsz és kinek élsz?
És mi motivál mindebben?
„Amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal.2:20)
