Magasztallak, Uram!
„Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem. Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében.”
(139. Zsoltár 14-15. vers)
Van egy legenda: gőgös, hitetlen lovagról szól, aki kérkedve dicsekedett a maga hitetlenségével, s nevette és gúnyolta az Istenben hívőket. Egy napon durván dobta földre kesztyűjét, mint a lovagok szokták amikor valakit párviadalra hívnak, s így szólt: - Ha van Isten, én kihívom, küzdjünk meg életre-halálra!
S míg a félelemben reszkető nép azt várta, hogy fénylő villám sújtja földre a vakmerő, öntelt lovagot, ímé az égből egy pergamen hullott alá, s e két szó volt írva rá: ‘Isten szeretet’. (Hastings: Isten napjai c. könyvből)
Bizony, ma is sok ember, hasonló módon, gőgösen és kérkedve többet gondol magáról, mint amennyi valójában. Egészen addig, míg valami megpróbáltatás nem éri őket. Sokszor egy kis gond, fájdalom, baleset, stb., jön és megmutatja mennyire törékeny is az ilyen ’erős’ ember.
Ennek a Zsoltárnak a szerzője Dávid, életében többször tapasztalhatta meg azt, mit tesz Isten az önmagát felmagasztaló, bűneit rejtegetni próbáló emberrel.
Igen, hiába volt Isten népének legnagyobb királya, hiába járt gyermekként az Úrral, hiába győzte le Góliátot, önmagát és érzéseit nem tudta uralni. De akár Saul kergette, akár saját vétkei, az Örökkévaló, mindig utána nyúlt.
Így ír: „Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.” (7-8.vers) Isten állandó jelenléte, gondoskodása, a megbocsátó szeretet megtörte a harcos Dávidot.
De felejtsük el ma reggel Dávidot és tekintsünk saját életünkre.
Mikor még nem voltál több, mint néhány sejt elegye, már akkor tudta, hogy egyszer rájössz nem véletlenül születtél. Tudta, hogy az élet nehézségeiben rádöbbensz; Nélküle nem létezhetsz.
Hogy ezt soha el ne feledd, e zsoltár néhány versén keresztül is azt üzeni neked; fontos vagy számára.
Ezért magasztald imádságodban az Őt!
S míg a félelemben reszkető nép azt várta, hogy fénylő villám sújtja földre a vakmerő, öntelt lovagot, ímé az égből egy pergamen hullott alá, s e két szó volt írva rá: ‘Isten szeretet’. (Hastings: Isten napjai c. könyvből)
Bizony, ma is sok ember, hasonló módon, gőgösen és kérkedve többet gondol magáról, mint amennyi valójában. Egészen addig, míg valami megpróbáltatás nem éri őket. Sokszor egy kis gond, fájdalom, baleset, stb., jön és megmutatja mennyire törékeny is az ilyen ’erős’ ember.
Ennek a Zsoltárnak a szerzője Dávid, életében többször tapasztalhatta meg azt, mit tesz Isten az önmagát felmagasztaló, bűneit rejtegetni próbáló emberrel.
Igen, hiába volt Isten népének legnagyobb királya, hiába járt gyermekként az Úrral, hiába győzte le Góliátot, önmagát és érzéseit nem tudta uralni. De akár Saul kergette, akár saját vétkei, az Örökkévaló, mindig utána nyúlt.
Így ír: „Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.” (7-8.vers) Isten állandó jelenléte, gondoskodása, a megbocsátó szeretet megtörte a harcos Dávidot.
De felejtsük el ma reggel Dávidot és tekintsünk saját életünkre.
Mikor még nem voltál több, mint néhány sejt elegye, már akkor tudta, hogy egyszer rájössz nem véletlenül születtél. Tudta, hogy az élet nehézségeiben rádöbbensz; Nélküle nem létezhetsz.
Hogy ezt soha el ne feledd, e zsoltár néhány versén keresztül is azt üzeni neked; fontos vagy számára.
Ezért magasztald imádságodban az Őt!
