Örüljünk
Sokszor gondolkoztam
már azon, hogy miért van az, - legalábbis itt Európában - hogy mikor belépünk egy
templomba, egy imaházba, akkor szinte automatikusan rögtön felveszünk egy mélabús,
komor ábrázatot, gondolván, hogy ez a szentség igazi kifejeződése. (Aminél már
csak az a szentségesebb, ha valaki az egész életét ebben a világfájdalmat
tükröző nézéssel tudja leélni.)
Nincs annál
megbotránkoztatóbb, mintha valaki mosolyog, vagy esetleg nevetni mer a
gyülekezetben, a kacagásról pedig ne is beszéljünk… Olyanok lettünk, mint a
híradó, hiszen túlnyomó részt csak a rossz hírekkel, tragédia, betegség, stb.
állunk ki a közösség elé, mondván ’ez méltó, hogy imádkozzunk érte’.
Nos, mondhatni, nincs
új a nap alatt. E.G.White épp európai tartózkodása alatt kapott egy levelet egy
kétségbeesett személytől, majd erre válaszként egy álmot az Istentől.
„Nagy kertben jártam,
melynek tulajdonosa körülvezetett mindenfelé. Én virágokat szedtem és kellemes
illatukban gyönyörködtem, amikor hittestvérem, akitől az említett levelet
kaptam, és aki szintén mellettem haladt, a jelentéktelen tövisekre
figyelmeztetett, melyek útját állták. Szomorúan állott ott és panaszkodott. Nem
követte a vezetőt a helyes ösvényen, hanem a tövisek és csalánok között
botorkált ide s tova.”
Majd, arról ír, hogy
sokan észre sem veszik, hogy ezzel Sátánnak adnak meghívást. „Az elcsüggedt
lelket sötétség veszi körül, mely kizárja szívéből Isten világosságát, és mások
életútjára is árnyékot vet.”
Holott bennünket
Isten azért hívott el, hogy pozitív, jézusi befolyást árasszunk környezetünkre.
Hogy az milyen?
„Sokan tévesen
képzelik el Krisztus jellemét és életét. Azt hiszik, hogy nem volt életében
melegség és napfény, hogy mindig komoly, szigorú és örömtelen volt. Ilyen komor
nézetek gyakran az egész keresztény élettapasztalatot beárnyékolják.
Gyakran hallhattuk, hogy Jézus sírt, de sohasem látták őt nevetni. Üdvözítőnk tényleg a fájdalmak embere volt; ismerte a gondot és szomorúságot, mert szíve minden emberi nyomor előtt nyitva volt. Bár élete az önmegtagadás élete volt, melyet fájdalom és gond árnyékolt be, de kedélye, lelkülete nem volt nyomott. Arcvonásai nem mutattak haragot és bosszúságot, hanem mindig békések, derűsek voltak. Szívéből az élet kimeríthetetlen forrása áradt, s bárhová ment is, oda nyugalmat, békét, örömöt és vidámságot vitt.” (E.G.White, Jézushoz vezető út 97.o.)
Ez az öröm és
vidámság töltsön el egész évben!
