Az apostol aggodalma
„Mert
isteni buzgósággal buzgok értetek; hisz eljegyeztelek titeket egy férfiúnak,
hogy mint szeplőtlen szüzet állítsalak a Krisztus elé. Félek azonban, hogy amiként
a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is
megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől.”
(Korinthusbeliekhez írt második levél 11. fejezet 2-3. vers)
Hallottad
már: - Én úgy félek a jövőtől. Mi lesz belőled? - Hova fognak ilyen
bizonyítvánnyal felvenni? - Miből fogunk megélni? - Mi lesz, ha…? Én ezt csak
azért mondom, mert aggódom érted.
Aggódom,
de nem teszek azért semmit, hogy a helyzet megváltozzon, egy-két odavetett szón
kívül nem szakítok időt és energiát arra, hogy veled közösen keressük meg a
megoldást és együtt induljunk el afelé.
Őszintén
be kell valljuk, ilyenek vagyunk a gyülekezetben is. Elmondjuk, hogy XY mit
csinált, vagy hogy ezt vagy azt másképp kéne csinálni, de amikor azt mondják; -
Igazad van, örülök, hogy ennyire aggódsz XY testvér, a gyülekezet sorsa miatt,
légy szíves menjél el hozzá és imádkozz vele, segíts neki, vagy az imateremben
köszöntsd te a vendégeket, készítsd el a megfelelő hőmérsékletű vizet a
lábmosáshoz, énekelj, szavalj…
Mi
a válasz? Te is tudod.
Az
apostol aggódása más volt. Nemcsak odavetett egy darab bőrre, vagy papiruszra
néhány dorgáló megjegyzést a gyülekezet viselkedéséről, hanem megmutatta nekik
a megoldást is. „kiváltképpen való utat mutatok néktek” (1Kor.12:31)
Sőt
a szavakon és a jó tanácson kívül, az akkori utazási viszonyok mellett,
nagyrészt gyalog meglátogatta még egyszer őket, s amikor őt bebörtönözték,
munkatársai közül küldött valakit üzenetével Korinthusba.
Bizony
ehhez fogható mennyei Atyánk miattunk való aggodalma is. Nemcsak üres
sopánkodás: „Hol vagy Ádám?” „Mi lett veled gyermekem?” Nála
előbb készül el a megoldás és csak utána szól. S ez egymással való
kapcsolatainkra nézve példa kell legyen ma is számunkra, ahogy János írja:
„Arról
ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk
odaadni életünket a mi atyánkfiaiért. A kinek pedig van miből élnie e világon,
és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét,
miképen marad meg abban az Isten szeretete? Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se
nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (1Ján.3:16-18)
