Megosztó élet

"Hála pedig az Istennek, a ki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi általunk. Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; Ezeknek halál illatja halálra; amazoknak pedig élet illatja életre. És ezekre kicsoda alkalmatos?"

2 Korinthus 2:14-16

Isten mindenkor győzelemre segít Krisztusban.

Vannak nehéz helyzetek a keresztény ember életében. Döntések, amiket nehéz meghozni mert a szívünk másfelé húz, vagy mert az út, amit választottunk, lemondással jár. Krisztus útja sohasem könnyű, de végül a győzelemhez vezet.

Ismeretének illatát jelenti ki mindenhol általunk.

Amikor a világ figyel, márpedig mindig ezt teszi, vizsgázunk. Isten ismerete nem csupán a könyvekben van megírva, követőinek élete a legékesebben szóló beszéd. Ez ugyanakkor nagy felelősségünk is, mert többet olvassák ezt, mint a könyveket. Krisztus valódi követőinek példája az igaz istenismeretre segít.

Ez megossza az embereket.

Azok, akik más értékrendszer szerint élnek, más filozófiát vallanak, végül mind megbotránkoznak Isten gyermekeinek tetteiben. Természetesen időben ez különbözhet egymástól, mert vannak, akik azonnal elfordulnak, de vannak, akik sokáig haladnak az úton velük, végül mégsem érnek célba. Mi az oka ennek? Az, amit a szívük rejt, mint azok esetében akik a jóillat-áldozatot vitték a templomba. Mind ugyanazt tették, de hogy kiét fogadta el Isten és kiét nem, az a szívükbe rejtett dolgokon múlt. Ugyanazt élték át, ugyanazt tették. Áldozatuk illata mégis különbözött; az egyiküké élet illata volt, a másikuké a halálé. Az emberiség sorsa végül azon fog múlni, hogyan viszonyulnak majd Krisztushoz és igaz követőihez!

Ki alkalmas erre?

Felvállalni, hogy amit teszek az másokat életre vagy halálra vezet, nagyon nehéz. Talán éppen ezért van olyan sok hezitáló keresztény, aki még mindig nem döntött, mit is szeretne valójában. A rossz hír, hogy nem halogathatjuk sokáig a döntést. Nem tudunk sokáig úgy élni, hogy mindenkinek megfeleljünk. Krisztus jön! Az idő közel van és el kell döntenünk, mit teszünk mi magunk is! Te hogyan választasz? Kinek a példáját követed?

A bölcsesség lényege

„Íme az Úr félelme a bölcsesség, és a gonosztól való eltávolodás az értelem.”

Jób könyve 28:28.

Amikor ma reggel ezt az Igét olvastam, eszembe jutott egy kép. Gyerekeket táboroztattunk a Bakonyban és magunkkal vittük kiskutyánkat – palotapincsi és tacskó keverék. Kis testű kutya, játékos és harcias. Ha a kerítésen belül látott egy nagytestű mérges kutyát, addig hergelte, amíg fel nem bőszítette és majd szétszedte a kerítést. Egyszer azonban nagyon megjárta. A kerítésen volt egy nagy rés, és a hatalmas kutya kijött, a többit nem részletezem. Nagy nehezen szabadítottuk ki Morcit a karmai közül.

Ez a kép jutott eszembe, amikor ma olvastam, hogy az az értelmes dolog, ha eltávolodunk a gonosztól. Van, aki szeret játszani a bűnnel. Erősnek gondolja magát, mint a mi kiskutyánk. De a bűn az nem játék. Nagyon könnyen megbosszulhatja magát.

Van, aki azt mondja: én akkor hagyom abba ezt vagy azt a rossz szokásomat, amikor akarom. Hát ez sajnos nem igaz. Amikor már egy szokás eluralkodik az emberen, néha vért verejtékezve tudja csak abbahagyni, ha egyáltalán sikerül.

Ne játssz a bűnnel! Igazán akkor leszel értelmes, ha messze elkerülöd még a kísértési pontokat is. Ne azt próbálgasd, hogy milyen közel mersz menni a bűnhöz – és még mindig nem árt neked, hanem távolodj el tőle olyan messzire, amennyire csak lehet.

Ne mond azt, hogy csak most az egyszer kipróbálom…

Csak egyszer megyek bele ebbe a kapcsolatba…

Csak egyszer kóstolom meg…

Ha igazán bölcs szeretnél lenni, akkor legyen jelszavad: Mit tenne Jézus?

Gondolkodj el ezen ma, hogy igazán értelmes lehess!

Megbocsátás

„Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.”

Efézusi levél 4:32

Életem egyik legnagyszerűbb élménye volt, mikor megértettem és átéltem Isten megbocsájtását Krisztusban. Azóta is ez a kedvenc témám. Szeretek Isten önzetlen szeretetéről beszélni, és arról, hogy ez milyen következményekkel jár az emberekhez fáződő kapcsolatainkban. Különösen akkor érzem időszerűnek a témát, mikor egymással összeférhetetlen keresztyénekkel találkozom. Hogy tudnak ezek az emberek egymásra haragudni? Hogyan nem tudnak egymásnak megbocsájtani? Hát nem értik Isten teljes elfogadásának lényegét?

De aztán van olyan, mikor magamra kell pirítanom. Minden flegmatizmusom ellenére engem is meg tudnak bántani, és ami még rosszabb, ilyenkor úgy érzem, jogosan haragszom. Mikor rajta kapom magam ilyen érzéseken, már jobban megértem azokat a keresztyén társaimat, akiket olykor szelíden feddeni szoktam.

Nem olyan rég olvastam egy történetet egy olyan nő haragjáról, amely sokkal jogosabb volt, mint az én legsúlyosabb neheztelésem. Corrie ten Boom (1892-1983) holland órásmester nő volt, aki családjával együtt a második világháború alatt keresztyén kötelességének érezte, hogy zsidókat bújtasson. Tevékenységükre fény derült, és a németek családjával együtt a ravensbrückeni koncentrációs táborba deportálták (élményeiről film is készült: The Hiding Place, 1975). A háború után szertejárt Németországban, és mindenütt a megbocsájtásról prédikált. 1947-ben Münchenben egy előadás során azonban valami olyasmi történt, amire ő maga sem számított.

»A bűnbocsánatról volt szó. Ebben a szétbombázott országban az embereknek erre volt a legnagyobb szükségük. Sok képet használtam ennek szemléltetésére, egyebek közt a próféta e szavait is: „Isten a tenger mélyére veti a bűneinket." Ha beismerjük bűneinket – mondtam –, akkor Isten azokat a tenger mélyére veti. Mégpedig végérvényesen. S ha nincs is benne a Bibliában, hiszem, hogy Isten kiírja: Halászni tilos!

Senki sem nevetett a teremben. A komoly arcokra pillantva arra gondoltam, vajon értették-e a kis tréfa jelentését? (…) A prédikáció után senki sem tett fel kérdéseket. Csöndben felálltak, beburkolóztak a kabátba, kendőbe, s elhagyták a helyiséget.

Ekkor láttam meg a férfit, amint a többiekkel ellentétes irányban felém közeledett. A kopasz fejű, kövér ember szürke kabátban volt, és gyűrött filckalapot tartott nyugtalan kezében. Láttam a kabátot és a barna kalapot – de a következő pillanatban már kék egyenruhában és halálfejes sapkában láttam ugyanezt az embert. Én meg ismét ott álltam abban a nagy helyiségben, bántóan fényes fényben, középen nagy halom ruha és cipő. A szégyen, hogy meztelenül kellett elmennem ezelőtt az ember előtt, még mindig megkínzott. És ebben a pillanatban magam előtt láttam a testvéremet is, aki belehalt az ottani kínzásokba. Ez Ravensbrückben történt. S az az ember, aki most felém közeledett, őr volt ott. Az egyik legborzalmasabb őrünk. Odaért hozzám, megállt előttem.

– Kisasszony, ez nagyon jó bizonyságtétel volt – mondta, és nyújtotta a kezét. – Milyen jó, hogy az ön mondása szerint minden bűnünk a tenger fenekén van!

És most én, aki olyan meggyőzően beszéltem az imént a megbocsátásról, a jegyzeteimet kezdtem rendezgetni, hogy ne kelljen kezet fognom vele. Ő nem emlékezett rám, persze hogy nem. Hogy is emlékezhetett volna egy fogoly nőre, sok ezer közül. Én azonban emlékeztem rá. És a korbácsára is, ami az övébe volt dugva. Akkori kínzóm, rabtartóm előtt álltam. Megfagyott bennem a vér.

Ő folytatta:

– Ön említette Ravensbrücköt. Én őr voltam ott.

Úgy látszik, tényleg nem ismert fel.

– De ennek vége – folytatta. – Keresztény lettem. Jézus Krisztus megszabadított. S tudom, hogy Isten minden ott elkövetett rémtettemet megbocsátotta. De ezt most szeretném az ön szájából is hallani, kisasszony.

Ismét felém nyújtotta a kezét, és komoly hangon kérdezte:

– Meg tudna nekem bocsátani?

Itt álltam most én, akinek bűnei újból és újból megbocsáttattak, aki Isten bűnbocsánatából éltem, és nem tudtam ugyanezt megtenni. A testvérem ott halt meg, jutott eszembe. S ki tudja, hogy ez a férfi mennyivel járult hozzá az ő lassú, borzalmas halálához. És most ezt ő ki akarja radírozni belőlem egy egyszerű kéréssel: „Meg tudna ön bocsátani?" Néhány másodperc telhetett el, amíg előrenyújtott kezével ott állt, de számomra ez kínos óráknak tűnt, (…). Tudtam, hogy meg kell bocsátanom. (…) Ez éppen olyan egyszerű volt, mint rettenetes. És most itt álltam a hideg szívemmel. Nagyon szégyelltem magam. De a megbocsátás nem érzés dolga – gondoltam. A megbocsátás az akarat tette. És az akarat a szív hőfokának tekintetbe vétele nélkül is képes cselekedni. „Uram, Jézus, segíts rajtam!" – imádkoztam magamban. Én most szabaddá teszem a kezemet, hogy megbocsássak! Te add hozzá a szükséges érzést is! Elengedtem a jegyzeteimet, s gépiesen, mint egy darab fát tettem kezemet a férfi kinyújtott kezébe. S amikor ezt tettem, különös dolog történt. Gyógyító melegség hatotta át az egész szívemet, egész lényemet. Sírni kezdtem.

– Megbocsátok, testvér – mondtam –, teljes szívemből!

Hosszan tartottuk egymás kezét. Egykori őr és az egykori fogoly. Isten szeretetét soha nem éltem át ilyen intenzíven, mint abban a pillanatban.«

Tisztíts meg, Uram!

„Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet.”

(19. Zsoltár 13. vers)

Ma reggel, minden úgy indult, mint mindig; ébredés, hála az új napért, az új lehetőségért, majd ki az ágyból, mosakodás, aztán a reggeli dícséret...

Igen, a reggeli dicséret, mellyel ma oly különösen megérintettél, Uram.

Mert oly sokszor gondoltam magamról, hogy végülis jobb ember vagyok, mint "egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák"(Lk.18:11), s ha nem is bőjtölök hetente kétszer, de imádkozok, olvasom a Bibliát, evangélizálok, bátorítom a betegeket...

És most elém tartod ezt az Igetükröt, és azt mondod; Gyere, nézd csak! Tényleg minden rendben van az életedben? Valóban jobb vagy, mint mások?

Lehet, hogy alzatosnak és szelídnek mutatod magad, de belül majd szétvet az ideg. Magabiztosnak látszol, de oly gyakran hatalmába kerít az aggódás és félelem.

Az imádság és a Bibliatanulmányozás is néha csak formális vallásoskodás, nincs benne a szíved, lelked…

S tudod lehet, hogy ezzel az álarccal embereket becsaphatsz, sőt még magadnak is megmagyarázhatod, hogy ez nem úgy van, de engem, aki ismerem minden álmod, minden titkos vágyad, minden gondolatod, előttem nem titkolhatod.

Ó, Uram miért is tenném? Mi értelme lenne tagadni bármit is?

„Hová menjek a te lelked elől és a te orcád elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.” (Zsolt.139:7-10)

Nem menekülök tovább, hanem hozzád jövök és Dáviddal együtt kérlek:

„Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet. Tartsd távol a te szolgádat a szándékosoktól; ne uralkodjanak rajtam; akkor ártatlan leszek, és tiszta leszek, sok vétektől. Legyenek kedvedre valók szájam mondásai, és az én szívem  gondolatai előtted, legyenek, oh Uram, kősziklám és megváltóm.” (Zsolt.19:13-15)

Istené az időzítés

Ezek szekerekben, amazok lovakban bíznak; mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek nevéről emlékezünk meg. Azok meghanyatlanak és elesnek; mi pedig felkelünk és megállunk. (Zsoltárok 20, 8-9)

A huszadik zsoltár a király zsoltárok közé tartozik. A királyért való könyörgés fontos szerepet töltött be a nép életében és még erőteljesebben kellett a királyért könyörögni, amikor valami veszély fenyegette, ha háborúba készült. Ilyen helyzet áll a huszadik zsoltár hátterében is és a 2-6 versben a papok könyörgését olvashatjuk. Talán ismerős ez ma is. Könyörgünk Istenhez elöljáróinkért, hogy úgy tudják vezetni a nemzetet, hogy az a legjobb legyen, Isten akaratával megegyező lehessen.

Abban a háborúban, ahol az Istenéi küzdenek azokkal, akik Isten nélkül élnek ott egyértelmű bukás tapasztalható az istentelenek számára. Azok, akik Isten nélkül járnak „meghanyatlanak, és elesnek”, de akik Istenéi felkelnek és felsegítik egymást. Ezeket a verssorokat egy személy mondja, és az Úr nevéről emlékezik meg. Segítségül hívja az Úr nevét, és biztosítva érzi magát arról, hogyha el is esne, lesz, aki felsegíti, aki megragadja a karját és együtt tovább mehetnek.

Mégis úgy látjuk, hogy egyesek becstelen módon jutnak előre, nem hívják segítségül Isten nevét, és még csak nem is tesznek semmilyen említést róla. Az Isten ismer és tud mindent, és egy biztos, hogy Ő az ígéreteivel nem késik. Mi nem tudhatjuk az idejét és a módját az isteni igazságszolgáltatásnak, de az aki Isten nevét segítségül hívja, és hite van az Isten mindenhatóságában, egész biztos, hogy választ kap minden kérésére és kérdésére. Nem feltétlenül akkor, amikor mi gondoljuk, hanem akkor, mikor az számunkra a legnagyobb hasznot hozza

Történet: Egy keresztény asszonytól, aki mozgásában korlátozott személy és orvosi papírjai igazolják nehézségeit elvettek minden támogatást. A jogos támogatást, amelyet megérdemelten kapott évekig, most visszavonták, egészségessé minősítették, mindezt azért, hogy a leszázalékoltak létszámát (és így a támogatottak létszámát) csökkentsék. Az asszony és egész családja értetlenül állt a dolog fölött. Pereskedés lett az ügyből, és másfél évig húzódott el. A végeredmény: Az asszony jogos követelése jogerőre emelkedett, megkapta a visszavett támogatást egy összegben, és az összeg kamatját is. Időközben a ház, amelyben éltek egyre rosszabb állapotba került. A támogatást, amelyet most egy összegben kapott meg, teljes egészében a ház korszerűsítésére tudta fordítani. Ennyi pénzt máshogy nem tudott volna megspórolni, de az Isten látta a módját annak, hogy hogyan tud segíteni az asszonynak és családjának is. E közben megtanultak egyszerűbben élni, és jobban megbecsülni a kapott anyagi javakat, tudva azt, hogy mindenük, amijük van, az Istentől van!

A madarakról is gondoskodik

„Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok… Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, nem is aratnak, nincsen kamrájuk, sem csűrük, Isten mégis eltartja őket. Mennyivel értékesebbek vagytok ti a madaraknál!”

Lukács evangéliuma 12:22,24

Minden életszakasznak megvannak a kihívásai, aggodalmai. Amikor gyerekek vagyunk, azért aggódunk, hogy valaki elveszi a játékunkat, vagy nem jut elég időnk játszani, ha nagyobbacskák leszünk, az iskolai elvárásoktól félünk. Később aggódunk, hogy esetleg nem sikerül a felvételink, nyelvvizsgánk, záróvizsgánk, vagy egyszerűen csak azért, mert esetleg lekéshetjük a vonatot.

Eljön azonban az ember életében egy olyan szakasz, amikor már nem csak maga miatt aggódik. Ez a szülővé válás ideje. Akkor már sokkal összetettebb dolgokért aggódunk: gyerekeink egészsége, lelki békéje, biztos jövedelem, elegendő táplálék, megfelelő ruházat, és még sok más, nap mint nap felbukkanó dologért. Ha az aggódás versenyét megszerveznék, biztosra veszem, hogy nem az apukák, hanem az anyukák győznének. Annyi minden érheti a mai világban csöppségeinket és családunkat, annyi veszélynek vannak kitéve, „Hogyne aggódnánk miattuk?", mondjuk magunkban.

Vajon segít-e az aggodalom? Jézus azt mondja, hogy az aggodalmaskodás nem jár eredménnyel. Hiába aggódunk, még egy arasszal sem tudjuk meghosszabbítani életünket (Lukács 12:25).

És hogy ezt ne feledjük el, olyan példát állít elénk, amit szinte mindennap láthatunk: a madarakat.  Ha kinézünk az ablakon, ha sétálni megyünk a gyerekekkel, ha a buszmegállóban várakozunk, ha épp a munkahelyünkre, egyetemre igyekszünk, ha kórházba visszük szerettünket, arra kér: Nézzünk a madarakra és emlékezzünk arra, ki gondoskodik róluk!

A mai ige a hollókról ír, máskor azonban Jézus a verebeket említi (Máté 10:29, Lukács 12:6). Bármilyen madarat látsz ma, emlékeztessen arra, hogy nem kell aggódnod a mai nap miatt. Isten kezében van az életed, és ismeri minden dolgodat. Ő, aki enni ad a madaraknak, ma rólad is gondoskodni fog! Mert Te nagyon értékes vagy az Ő szemében!

Tűz és víz

„Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged.”

Ézsaiás könyve 43:2

Egy fárasztó hét után próbálsz életet lehelni zsibbadt végtagjaidba. Kipihenni még nem tudod, mikor fogod az éjszakázások hosszú sorát. Álmos szemed karikái már egészen berendezkedtek mindennapos arcodon, és sehogy sem akarnak tovatűnni. Ma reggel Isten egy különleges üzenetet küld neked, a küzdő embernek, akit napról napra megpróbál az élet. Néha nehéz talpon maradni, néha már feladnád, de ma itt egy újabb bátorítás.

Ő veled van minden nehézségben. Nem ígérte, hogy a sárga út mindig verőfényes napfényben fog vezetni. Nem ígérte, hogy a lét könnyű lesz és fájdalommentes. Nem ígérte, hogy nem lesz tűz és kiégés határa. Nem mondta egy szóval sem, hogy életed folyói sosem lépnek majd ki a medrükből, és nem próbálják meg elragadni az utolsónak maradt reményt. Nem mondta, hogy a „séta végig a gerincen” tényleg egy könnyed túra lesz. Nem mondta, hogy nem lesz erőltetett néha a menet, és, hogy nem kell megtanulnod úszni. De egyet mondott: hogy Ő sosem hagy el.

Ő veled éli meg mindezt. Veled éli át a veszteségeket, tragédiákat. Veled sír és veled nevet, amikor már kínodban nem tudsz mást tenni. Veled keres, veled bolyong és veled kutatja a biztonságos gázlót. Melletted áll a háborgó tengeren, és megment. Nem biztos, hogy minden egy pillanat alatt elcsendesedik. Nem biztos, hogy egy tapsra kitisztul az ég és szivárványt bont a napsugár. Nem biztos, hogy megvéd a vihartól, de azt tudhatod, hogy megvéd a viharban. Melletted marad és nem hagyja, hogy a tomboló hullámok kárt tegyenek benned. Melletted marad, és a tűz csak a kötelet égeti le a kezedről, de téged nem tesz a porral egyenlővé. Ő megígérte, és Benne bátran megbízhatsz.

Lesznek próbák, nehézségek az előtted álló héten is, de te ne a bajt, hanem a melletted álló Istent nézd! Kapaszkodj Belé, és hidd el az Ő ígéretét! Higgy neki, hogy minden egyes viszontagság között biztosan vezet egészen utad végéig, ahol majd végre találkozhatsz vele.