csütörtök, április 03, 2014

Csodálatos tudás

Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam.
Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.
Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.
(Zsoltárok könyve 139:4-6)

Az az ismeret, amellyel nagy hírű kutatók rendelkeznek, bámulatra méltó. Az ilyen tudósok nem csak abban különböznek az egyszerű laikustól, hogy kicsit jobban elmélyültek egy adott szakterületen, hanem abban is, hogy olyan összefüggéseket értenek meg, amelyek „földi halandó” számára felfoghatatlanok. Ez a különbség szakavatott és laikus között némi fényt vet arra a viszonyra, ami Isten mindentudása és az emberek korlátolt ismeretei között tátong. Isten például előre tudja, hogy mikor fog valaki fölállni, vagy leülni (2. vers), vagy hogy melyek lesznek a következő szavai (4. vers). Tisztában van avval, hogy mit tettünk, még akkor is, ha rajtunk kívül senki sem látta azt, sőt ismeri az indítékainkat és motivációinkat is (7. vers). Elmondhatjuk Dáviddal együtt, hogy „csodálatos ez a tudás, igen magas, nem tudjuk felfogni” (6. vers).
Az hogy Isten ilyen mélységekben ismer minket, akár félelmetes is lehet. A pécsi egyiptológus, Vörös Győző beszámol egyik könyvében arról, hogy ásatás közben az egyik arab munkásának kezébe nyomott egy távcsövet, aki csodálkozva forgatta a varázslatos eszközt. Belenézett, majd kis idő múlva eldobta, összerogyott és keservesen sírni kezdett. Az egyiptológus nem értette a dolgot, és többször is rá kellett kérdeznie, hogy mi sokkolta őt ennyire, mire végre kissé megnyugodva válaszolni tudott: „A csőben megláttam a feleségemet, amint éppen a házunk előtt tereget. Erről eszembe jutott, hogy Allah is ugyan így lát bennünket. Nincs előle menekülés!”
Valóban, a mindentudás félelmetes is lehet, csakhogy, Dávid többről beszél, mint egyszerű mindentudásról – már amennyire a mindentudás egyszerű. Amikor Dávid elkezdi a zsoltárt – „URam, te megvizsgálsz, és ismersz engem” (1. vers) – akkor ez alatt nem pusztán száraz ismeretet ért. Az „ismerni” ige az Ószövetségben a legmélyebb, legintimebb szeretet kifejezése is lehet (vö. 1Móz 4:1). Ezek szerint Isten „mindentudása” csak a „mindenkiszeretete” fényében érthető meg. Amikor Dávid arról beszél, hogy a Mindenható előre tudja, hogy mit fogunk mondani, nem pusztán ismeretről beszél, hanem elsősorban szeretetről. Isten azért tudja minden szavunkat, azért ismeri gondolatainkat, azért lesi kívánságainkat, mert érdekli, hogy kik vagyunk, odafigyel ránk, szeret minket. Hasonlít ez ahhoz, ahogyan feleségem nemegyszer kitalálja, hogy mihez van éppen kedvem, vagy hogy egy adott témáról mi a véleményem. Ez feleségem részéről ez nem lexikális tudás, hanem a szeretet megnyilvánulása.

Dávid tehát nem (csak) a mindentudó Isten fölfoghatatlan ismeretén álmélkodik, hanem az iránta tanúsított szeretetén. Ismerjük/szeressük mi is viszont Istent!