Mert jó az Úr!
„Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.”
Nagyapám nagyon ragaszkodott Istenhez. Nyugdíjas volt már,
amikor az Úr, nevén szólította, és ő válaszolt erre a hívásra. 180 fokos
fordulatot vett az élete, és ezután minden energiáját igyekezett Neki szentelni.
Rengeteget olvasott, falta a Bibliát és a keresztény
irodalmat. Rabul ejtették a próféciák, Pál levelei, Isten igazsága és kegyelme.
Sok időt töltött a Szentírás tanulmányozásával, égett benne a tűz Isten iránt,
és megragadott minden alkalmas és alkalmatlan pillanatot arra, hogy hitéről,
felfedezéseiről másoknak is beszéljen. Nem aratott mindig osztatlan sikert hívő
és nem keresztény körökben egyaránt. De ő mondta. Őszintén mondta. Egyszer a
másik nagyapámnak beszélt Istenről, a Vele való kapcsolatáról, arról, hogy
számára Ő az első, mindennél és mindenkinél jobban szereti, még az unokáinál
is. Talán ezt az utolsó félmondatot nem kellett volna hozzátennie, a másik fél
számára teljesen érthetetlen és elfogadhatatlan volt.
A gyülekezetben harcos hitvitákat folytatott, és nem értette,
miért nem értik meg azt és úgy a többiek, ahogy ő felfedezte. Foggal-körömmel
ragaszkodott az igazságához, és ugyanilyen határozott erővel Istenhez, aki nagyon
szerette őt, dolgozott benne, vele napról napra. Formálta, gyúrta, akár a
fazekas az agyagot. Nagy munkát vitt véghez benne, rengeteg tapasztalatot adott
neki önmagával, igazán élő, hús-vér volt a kettejük kapcsolata.
Utolsó éveiben elméjét szépen lassan tönkretette a kór, de
Isten ebből is jót tudott kihozni. Egyre kevesebb dolog maradt meg, amire
emlékezett. A hitviták eltűntek, a bonyolult okfejtések, érvelések kikoptak
életéből, de egy bibliavers megmaradt a végsőkig: „Érezzétek, és lássátok, hogy
jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.” Akárhányszor találkoztunk,
mindig ezt az igét mondta nekem. És igaza volt.
Mert Isten jó. Tényleg jó, és ezt a jóságát nem
befolyásolják a körülmények. Tombolhat bármilyen járvány, változhat bármilyen
irányba az életünk, érhet minket bármekkora tragédia, a jó Isten mellettünk van
és gondot visel ránk.
És, hogy mi lett a nem túl szerencsés bizonyságtételével? Isten hallotta, tudta a mögötte meghúzódó
szeretet-szándékot, és nem felejtette el. Az Alzheimer-kór lassan elvette nagyapám emlékeit,
a múltját, jelenét, gondolkodását, tudását, az oly sokat tanulmányozott
próféciákat, de az Istenbe, jóságába és szavahihetőségébe vetett bizalmától nem
tudta megfosztani. Sem az unokáitól. Élete végéhez közeledve már nem tudta megmondani,
hol született, nem ismerte meg egyetlen fiát sem, az utolsó napjaiban a saját nevét
sem tudta megmondani, de az unokáit sosem felejtette el. Isten nem engedte,
hogy a betegség elvegyen minket tőle. Mindig felderült az arca, amikor meglátott
minket, megismert és nevünkön szólított. És megvárt, hogy el tudjunk búcsúzni
tőle.
Mert Isten jó.
