Mert jó az Úr!


„Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.”

Zsoltárok könyve 34:9

Nagyapám nagyon ragaszkodott Istenhez. Nyugdíjas volt már, amikor az Úr, nevén szólította, és ő válaszolt erre a hívásra. 180 fokos fordulatot vett az élete, és ezután minden energiáját igyekezett Neki szentelni.

Rengeteget olvasott, falta a Bibliát és a keresztény irodalmat. Rabul ejtették a próféciák, Pál levelei, Isten igazsága és kegyelme. Sok időt töltött a Szentírás tanulmányozásával, égett benne a tűz Isten iránt, és megragadott minden alkalmas és alkalmatlan pillanatot arra, hogy hitéről, felfedezéseiről másoknak is beszéljen. Nem aratott mindig osztatlan sikert hívő és nem keresztény körökben egyaránt. De ő mondta. Őszintén mondta. Egyszer a másik nagyapámnak beszélt Istenről, a Vele való kapcsolatáról, arról, hogy számára Ő az első, mindennél és mindenkinél jobban szereti, még az unokáinál is. Talán ezt az utolsó félmondatot nem kellett volna hozzátennie, a másik fél számára teljesen érthetetlen és elfogadhatatlan volt.

A gyülekezetben harcos hitvitákat folytatott, és nem értette, miért nem értik meg azt és úgy a többiek, ahogy ő felfedezte. Foggal-körömmel ragaszkodott az igazságához, és ugyanilyen határozott erővel Istenhez, aki nagyon szerette őt, dolgozott benne, vele napról napra. Formálta, gyúrta, akár a fazekas az agyagot. Nagy munkát vitt véghez benne, rengeteg tapasztalatot adott neki önmagával, igazán élő, hús-vér volt a kettejük kapcsolata.

Utolsó éveiben elméjét szépen lassan tönkretette a kór, de Isten ebből is jót tudott kihozni. Egyre kevesebb dolog maradt meg, amire emlékezett. A hitviták eltűntek, a bonyolult okfejtések, érvelések kikoptak életéből, de egy bibliavers megmaradt a végsőkig: „Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.” Akárhányszor találkoztunk, mindig ezt az igét mondta nekem. És igaza volt.

Mert Isten jó. Tényleg jó, és ezt a jóságát nem befolyásolják a körülmények. Tombolhat bármilyen járvány, változhat bármilyen irányba az életünk, érhet minket bármekkora tragédia, a jó Isten mellettünk van és gondot visel ránk.

És, hogy mi lett a nem túl szerencsés bizonyságtételével? Isten hallotta, tudta a mögötte meghúzódó szeretet-szándékot, és nem felejtette el. Az Alzheimer-kór lassan elvette nagyapám emlékeit, a múltját, jelenét, gondolkodását, tudását, az oly sokat tanulmányozott próféciákat, de az Istenbe, jóságába és szavahihetőségébe vetett bizalmától nem tudta megfosztani. Sem az unokáitól. Élete végéhez közeledve már nem tudta megmondani, hol született, nem ismerte meg egyetlen fiát sem, az utolsó napjaiban a saját nevét sem tudta megmondani, de az unokáit sosem felejtette el. Isten nem engedte, hogy a betegség elvegyen minket tőle. Mindig felderült az arca, amikor meglátott minket, megismert és nevünkön szólított. És megvárt, hogy el tudjunk búcsúzni tőle.

Mert Isten jó.