Szeretni félelem nélkül

 


"A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben."

János első levele 4. rész 18. vers 


Rettegett abban a régi kapcsolatában, nem úgy mint most. Közeledett a karácsony és teljes nyugalommal készült az ünnepre. Nem félt, mint rég, hogy mit fog szólni a kedvese az ajándékhoz, mert tudta, bárminek örülni fog, amit tőle kap. Most a kettőjük közötti kapcsolatnak a lényege az egymással töltött idő volt és nem az, hogy mennyit ér a szépen díszített csomag. Vagy az, hogy elég praktikus-e? Boldog volt, hogy már csillapodik a szívében az állandó megfelelési kényszer. Az exe elvárásai, most már tudta, irreálisak volta, teljesíthetetlenek, de túl élte. Most nem azt érezte, hogy valami másnak kellene lennie, hanem azt, hogy végre önmagáért szeretik, elfogadják olyannak, amilyen. Nem baj, hogy néha félszeg, hogy ügyetlen. Az sem baj, ha hibázik. Nem azért, mert "senki sem tökéletes" - mondják. Hanem azért mert Ő el tudta fogadni a hibáival együtt. Ritka kincs ez, mégis az elején idegesítette ez a végtelen türelem. "Felhúzom kicsit" - gondolta - "hátha ki tudom hozni a sodrából". De nem ment. Mindig bocsánatkérés lett a vége. No, nem úgy kimondva, mert az nehezen ment neki. Inkább egy óvatos kézérintés, egy mosoly lesütött szemmel, egy pillantás. Ez elég volt. Nem várt el többet. Valahogy olyan lett ez, mintha Ő mindig belelátna a lelkébe, fölösleges volt a magyarázkodás. A tavalyi karácsony kész gyötrődés volt. Amaz csak puffogott egész vacsora alatt és ő azt sem értette, miért. Mi volt az, amit elrontott. Hiába válogatta meg a szavait, mert akkor meg jött a "most meg mit bámulsz?". Tudta, hogy nem szereti, hogy vége már, hogy csak kihasználja, de nem volt bátorsága felállni, otthagyni, mert félt az egyedülléttől. Azt hitte nincs rosszabb, mint a magány. Akkor még nem tudta, hogy soha sincs egyedül, hogy Isten vigyáz rá. A mostanit, és remélte az utolsót és egyben az egyetlent, a gyülekezetben ismerte meg. Oda kezdett járni a szakítás után. Kétségbe esve tért be oda, mert szinte már a halált kereste. Itt békén hagyták. Nem kérdezgették fölöslegesen. Eleinte nem értette, miről szól a prédikáció, de arra akart figyelni, mert Istent kereste. Egy nap, emlékezett, Ő csak leült mellé a Bibliájával a kezében. Amikor a lelkész olvasott, kinyitotta a Szentírást annál a résznél. Látta milyen nyugodt. Derű és békesség áradt belőle és irigyelte ezért, mert ezt szerette volna magának is.

- Te érted, miről beszél? - kérdezte.

- Igen, természetesen. - A szemei is nyugalmat árasztottak, mint egész valója. - Akarod, hogy segítsek?

Hát így kezdődött. Először nem volt szerelem. Csak megértés, kedvesség, jóság, barátság. A szeretet és a ragaszkodás csak ezek után jött. Neki sikerült áttörnie minden falat, amit a csalódásai miatt elé rakott és most szeretik egymást. Ez olyan jó. Már van jövője, már nem fél...