A manna csodája

“Parancsot adott a magas fellegeknek, és megnyitotta az égi kapukat. Mannaesőt hullatott rájuk eledelül, mennyei gabonát adott nekik.”



Amikor rossz hangulatban vagyunk, kimerültünk, Istenről alkotott képünk is megváltozik. Vagy egy cukorka automatává, ami egy imáért dob egy csodát, vagy egy passzív Istenné, aki csak ül a felhőből készült foteljében, és nézi ahogy az emberek szenvednek. Nem egy elrugaszkodott dolog így gondolkozni, és nem mi vagyunk a történelemben először akik erre jutunk.

A Bibliában megannyi történet van, ami arról szól, hogy azok az emberek, akik átélték Isten csodáit, megkérdezik, hogy hol van Isten a problémáikban. Kiáltanak fájdalmukban, megkérdőjelezik hitüket, Isten létezését, vagy erejét. Bármekkora dolgot is tett Isten az életükben, amikor a küzdelemmel állnak szemben, mintha soha nem is lett volna Isten az életükben.

Így volt ez a zsidó nép életében is. Egyiptomban átélték Isten csodáit, amivel megszabadította a népet, de az első alkalommal amikor nehézséggel találkoztak, elfordultak. Odaértek a Sínai-hegyhez, ahol még láthatták is Isten jelenlétét, és mégis más istenséget kerestek maguknak. Elfogyott az étel, és már lázadoztak is.

Isten csodálatos türelemről tett tanúbizonyságot. Bármennyiszer fordult is el a nép, mindig türelmes volt hozzájuk. Annyira megindító volt ez a történet, hogy még a későbbi korokban, a zsoltáros is megemlékszik róla. Eszébe jut a nép hűtlensége, és értetlenül csodálja ő is, hogy micsoda türelemmel vezette a népet bármilyen küzdelmeken keresztül.

Mi is hasonlóak vagyunk. Isten tehet bármilyen hatalmas csodákat, mi mégis elfordulunk. Mégis csak a saját sebeinket nyalogatjuk, és elfordulunk tőle. Hangoztatjuk, hogy Ő fordult el, otthagyott minket a pusztában meghalni, és nem vesszük észre, hogy hányszor nyitotta már meg az eget és hullatott ránk mannát. Nem vesszük észre, hogy az aki elfordult, nem Ő, hanem mi vagyunk.

A manna ma is hull. Mit kezdesz vele? Magadba fordulva szitkozódsz, vagy észreveszed, és hálát adsz érte?