Nagytakarítás

„De amik nekem egykor nyereségek voltak, azokat kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélek mindent a Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének gazdagsága miatt, akiért kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. És benne olyannak bizonyuljak, mint akinek nincs saját igazságom a törvényből, hanem a Krisztusban való hit által van igazságom, Istentől való igazságom, a hit alapján.”

Filippi 3:7-9.

Nagytakarítás!

Gyakran teszel ilyet otthon. Legalábbis remélem. „Ez szemét, erre már nincs szükség, ezt odaadom valakinek, akinek még szüksége lehet rá, ez fontos, ez meg nagyon-nagyon fontos.”

Pál is végzett néhányszor ilyen nagytakarítást az életében. Voltak fontos és kevésbé fontos dolgok, és ő elhatározta, nem engedi, hogy bármi is közé és drága Megváltója közé álljon. Amit régen olyan nagyon fontosnak ítélt, most minden további nélkül kukába dobta. Nincs rá szükség. Szemét. Csak elvonná a figyelmemet.

Kedvenc írómtól olvastam a következő gondolatokat: „Láttam, hogy sok ember szívéhez vezető úton akkora rakás szemét halmozódott fel, hogy képtelenség a szív ajtaját kinyitni! Sokan az egész világot a szívük ajtaja elé gördítették – és az állja el az utat. El kell távolítanunk mindazt a szemetet, ami szívünk ajtaja előtt van, akkor majd ki tudjuk tárni az ajtót, s szívesen látjuk Üdvözítőnket.” 

(E.G. White 1T. 80. old.)

Nézz körül, és nevezd szemétnek a szemetet. Lehet, hogy az chat-elés a barátaiddal, túl sok TV nézés vagy számítógépes játékok, de lehet az a túlmunka, amit magaddal viszel az ágyba, aztán együtt reggelizel vele. Nem tudom, hogy a Te életedben mit kell kárnak és szemétnek nevezned, de tedd meg még ma. Ne engedd, hogy a szívedhez vezető utat mindenféle kacat, lim-lom elállja, és emiatt nem tud Üdvözítőd a szívedhez férkőzni.

Végül szeretném megosztani veled Bajor László: A retesz című versét. Engedd, hogy a mondanivaló betaláljon szíved legmélyebb zugába.

Bajor László: A retesz

Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!
Remegve húzódom meg. Kibírja talán
a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?
De az sem volna már csoda,
ha betörne. Hisz annyira kopott szegény...
Annyiszor zártam ki és be én .
Eleinte csak halkan kopogott,
beosont s csendben hallgatott
egy-egy bűn, vagy egy-egy gondolat.
De minél többször járta az utat,
annál követelőbb lett s szertelen,
vad indulattal uralkodni akart a szívemen.
S mindig kisebb volt az erő, mely ellenállt,
s bent mindig nagyobb és nagyobb térre talált.
És én, engedelmes alázatosságban
megnyugodtam e rút rabszolgaságban.
Mindig kinyitottam a szívem ajtaját.

De egyszer jött a Mester és megnézte a zárt,
és megkérdezte, utálom-e a bűnt?
Nekem ez nagyon különösnek tűnt,
hiszen a zsarnokot mindenki utálja,
és megszabadulni, ez volt a szívem vágya!
“Gyermekem! Úgy ne toljad félre a zárt!"
Többet nem beszélt, nem kérdezett, nem várt.
Sietett tovább a szíveket vizsgálni,
nem volt hajlandó a szívemben megállni.

Az ajtóra toltam a kopott reteszt.
Ekkor láttam, hogy az egy kis kereszt,
mely tündökölni kezdett fényesen.
De felcsattant a kopogás élesen!
S eltűnt lassan, tompulva a fény.
Ijedten félénken bújtam meg én.

Vajon mi lesz? A dörömbölés erősbödött,
s kint valaki dühösen felnyögött:
“Mi ez? Nyissad ki hát az ajtót rögtön!
Nem lehet a szíved bezárt börtön!
A vágy van itt, a régi jó barát!"
Hallgatok. S nem tárom fel a szívem ajtaját.
Az mind dühösebben dörömbölni kezd,
s én félő szívvel nézem a reteszt.
Az íme újból, lassan fényleni kezd és én
nagy űrt érzek a szívem belsején.

Most először! Ez vajon mi lehet?
Imára kulcsolom lassan a kezemet.
A dörömbölés vadul erősbödik.
A szenvedély az, mely most kint küszködik
a fénylőn ragyogó retesz erejével,
és próbálkoznak most már kettesével.
Majd jönnek sorba: jön az élvezet,
a harag, a bírvágy és a gyűlölet.
A káröröm, a düh, az indulat,
a féltékenység s a rosszhangulat.
Az étvágy, a pénz, a szórakozás,
az irigység, a bú, az unatkozás...
S ki tudná felsorolni mind e tarka sort,
mely kopog, dörömböl és az ajtóra ront,
szüntelen agresszív kitartással,
s beszél, kiabál, lázas unszolással.

Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!
Remegve húzódom meg. Kibírja talán
a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?
De az sem volna már csoda,
ha betörne. Hisz annyira kopott szegény!
Annyiszor zártam ki és be én.
Magam sem hittem: a retesz ellenáll,
s a bűn odakünn bármit kiabál

Bízni kezdek a fénylő reteszben,
A Jézusomtól nyert csodás keresztben!

A szívemben érzett hatalmas űr kiállt
és felfokozza a halkan szőtt imát.
Zsolozsma száll föl az egek Urához.
A bűn odakünn már hiába kiáltoz.
A retesz fénylik, ragyog, tündököl!
De ím, nem is dörömböl már a bűnököl.
Mély csend lett, áhítatos, szent magány.
Ilyen a Menny előcsarnoka talán?

Egyszer csak halk nesz kopogása kél.
Valaki szerényen bebocsátást kér.
A zár, most még inkább tündökölni kezd,
és egy láthatatlan kéz eltolja a reteszt.
Bátor lélekkel az ajtóhoz megyek.
Kitárom! - S mit látok? Hatalmas egek!
Egy fényes sor vonul be csendesen.
Egyiket, másikat fel is ismerem.
Ez itt a béke, ez a nyugalom.
Itt jön a derű és a vigalom,
a hűség, jóság és a szeretet,
a vigasztalás, mely szárít könnyeket.
Szelídség, alázat, kitartás, tűrés,
könyörület s egymást megbecsülés...
Oh, mily sor! S ezt nélkülöztem én?
De ím a sor legeslegvégén
jön maga az Úr, a drága Mester,
egy fénylő, ragyogó szent kereszttel.
S akkor látom, hogy azaz én keresztem,
és az ajtón Őt is csendben beeresztem.

Ekkor betelt a szívem minden kis zuga,
most már bent maradt az Ég és Föld Ura.