Az önzetlen embernek tett ígéret
„Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a setétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, a melynek vize el nem fogy.”
(Ézsaiás könyve 58. fejezet 10-11.vers)
Mikor elolvastam ezt a néhány sort, kissé elszégyelltem magam. Éppen egy jótékonysági koncertet szervezünk és a helyszín kiválasztásánál egyik szempontként felmerült, hogyan jönne több ember, és hogyan lehetne több a bevétel?
Hogy mi ebben a szégyellnivaló, hiszen nem magunkért énekelünk. Ám egy ilyen koncert manapság mégiscsak egyfajta önreklám, amit majd kifüggesztünk a virtuális vitrinünkbe, beírjuk a referenciák közé, ennek és ennek, ennyit meg ennyit gyűjtöttünk…
Bizony olyannyira torz ma az önzetlenségről alkotott fogalmunk, mint amilyen torz Ézsaiás héber szövegének magyar fordítása, mely szerint az önzetlenség nem más, minthogy a 90%-ban általunk elfogyasztott kenyér morzsáit, az utolját az éhezőknek dobjuk. Ez így van a gyakorlatban; a felesleges vagy elavult, lejárt szavatosságú dolgokat odaadjuk a rászorulóknak.
Az Ige azonban azt mondja; „ha a lelkedet (nefesh) adod az éhezőnek…” Mert könnyű adni abból, amire már nincs szükség, könnyű adni és letudni a jótékonykodást. De a lelkemet, magamat adni? Főleg ma, amikor még szeretteinkre sincs elég időnk! Behívni csak úgy az utcáról egy éhezőt, aki lehet kirabol! Adni, de úgyis elisszák, de úgyis…
És Így hal meg az önzetlenség és vele együtt az Isten ígérete: a lelki megelégedettség és öröm.
Baruch Spinoza azt írta; a jót magáért a jóért tegye az ember és ne a jótett jutalmáért. - Bárcsak olyan egyszerűen tudnék így élni, mint ahogy ezt idegépeltem! - Pedig ez lenne mindannyiunk beteg lelkének gyógyszere:
„A jótétemény kettős áldás. Segít azon, aki gyakorolja, és azon is, aki részesül benne. Az a tudat, hogy jót tettünk, a beteg test és lélek egyik legjobb gyógyszere. Az a tudat, hogy jól végeztük el feladatunkat, és örömet szereztünk másoknak, felszabadulttá és boldoggá teszi lelkünket, és új életre kelti egész lényünket.
Saját gyengeséged, bánatod és fájdalmad terhét vesd a könyörülő Megváltóra. Tárd ki szívedet szeretete előtt, és áradjon ez a szeretet másokra is. Ne felejtsd el, hogy mindenkinek vannak nehezen elviselhető próbái és nehezen leküzdhető kísértései. Talán tehetsz valamit e terhek könnyítésére. Fejezd ki háládat a kapott áldásokért, és méltányold, ha figyelmességet tapasztalsz. Legyen szíved állandóan telve Isten drága ígéreteivel, hogy ebből a kincstárból vigaszt és erőt nyújtó szavakat hozhass elő másoknak. Ez olyan légkörrel vesz téged körül, amely segít és felemel.
Tűzd ki célul, hogy áldás leszel a körülötted levőknek, és módot fogsz találni saját családod tagjainak és másoknak is a megsegítésére.” (E.G.White A nagy orvos lábnyomán 180.o.)
Hogy mi ebben a szégyellnivaló, hiszen nem magunkért énekelünk. Ám egy ilyen koncert manapság mégiscsak egyfajta önreklám, amit majd kifüggesztünk a virtuális vitrinünkbe, beírjuk a referenciák közé, ennek és ennek, ennyit meg ennyit gyűjtöttünk…
Bizony olyannyira torz ma az önzetlenségről alkotott fogalmunk, mint amilyen torz Ézsaiás héber szövegének magyar fordítása, mely szerint az önzetlenség nem más, minthogy a 90%-ban általunk elfogyasztott kenyér morzsáit, az utolját az éhezőknek dobjuk. Ez így van a gyakorlatban; a felesleges vagy elavult, lejárt szavatosságú dolgokat odaadjuk a rászorulóknak.
Az Ige azonban azt mondja; „ha a lelkedet (nefesh) adod az éhezőnek…” Mert könnyű adni abból, amire már nincs szükség, könnyű adni és letudni a jótékonykodást. De a lelkemet, magamat adni? Főleg ma, amikor még szeretteinkre sincs elég időnk! Behívni csak úgy az utcáról egy éhezőt, aki lehet kirabol! Adni, de úgyis elisszák, de úgyis…
És Így hal meg az önzetlenség és vele együtt az Isten ígérete: a lelki megelégedettség és öröm.
Baruch Spinoza azt írta; a jót magáért a jóért tegye az ember és ne a jótett jutalmáért. - Bárcsak olyan egyszerűen tudnék így élni, mint ahogy ezt idegépeltem! - Pedig ez lenne mindannyiunk beteg lelkének gyógyszere:
„A jótétemény kettős áldás. Segít azon, aki gyakorolja, és azon is, aki részesül benne. Az a tudat, hogy jót tettünk, a beteg test és lélek egyik legjobb gyógyszere. Az a tudat, hogy jól végeztük el feladatunkat, és örömet szereztünk másoknak, felszabadulttá és boldoggá teszi lelkünket, és új életre kelti egész lényünket.
Saját gyengeséged, bánatod és fájdalmad terhét vesd a könyörülő Megváltóra. Tárd ki szívedet szeretete előtt, és áradjon ez a szeretet másokra is. Ne felejtsd el, hogy mindenkinek vannak nehezen elviselhető próbái és nehezen leküzdhető kísértései. Talán tehetsz valamit e terhek könnyítésére. Fejezd ki háládat a kapott áldásokért, és méltányold, ha figyelmességet tapasztalsz. Legyen szíved állandóan telve Isten drága ígéreteivel, hogy ebből a kincstárból vigaszt és erőt nyújtó szavakat hozhass elő másoknak. Ez olyan légkörrel vesz téged körül, amely segít és felemel.
Tűzd ki célul, hogy áldás leszel a körülötted levőknek, és módot fogsz találni saját családod tagjainak és másoknak is a megsegítésére.” (E.G.White A nagy orvos lábnyomán 180.o.)
