Mózes Isten színe előtt
„Az Úr pedig
beszéle Mózessel színről színre, amint szokott ember szólani barátjával; és
mikor Mózes a táborba visszatére, az ő szolgája az ifjú Józsué, Núnnak fia, nem
távozék el a sátorból.”
Tudom, gyermeteg
a kérdés, de mégis, milyen hangja, milyen hangszíne lehet az Úrnak? Öblös mély,
mennydörgésszerű basszus, vagy halk szelíd, de határozott bariton, vagy tán
magasabb szoprán? Egyáltalán férfi vagy női hang?
Ezt bizony, csak
Mózes és még néhány hozzá hasonló ’kiváltságos’, mint Ádám és Éva, Ábrahám,
Péter, Jakab, János… tudná megválaszolni, azok, akik nemcsak belsőleg, átvitt
értelemben, nemcsak álomban, vagy látomásban, hanem fizikai érzékszervükkel is
hallhatták az Örökkévaló Isten hangját.
Vagy ha
visszamehetnénk kétezer évet és hallhatnánk, ahogy Jézus szól ’Kelj fel’, ’Jöjj
ki’ és hangjára talpra ugranak a bénák, és feltámad Tábitha és Lázár, ahogy
tanít a hegyen, a zsinagógákban, ahogy kiált és lecsendesedik a tenger, ahogy imádkozik
a Getsemáné kertben, ahogy az utolsó ’Elvégeztetett’ szót kiejti elhaló hangon
a kereszten…
És mennyire változhatott
meg a hangja a feltámadás után, mikor Máriával beszél a kertben, vagy az
Emmausziakkal több kilométeren keresztül hazáig, vagy mikor Saultól kérdi „Miért
kergetsz engem?”
S, azóta nagy csend.
Az Isten megnémult. Vagy mi süketültünk meg? Lehet, hogy ma is szól, csak
akkora zajt csapunk magunk körül, hogy nem halljuk, netán sokszor készakarva
nem is akarjuk meghallani, hogy beszél hozzánk?
Vajon csak a Mózesek, a Dánielek, a
Péterek, a Jánosok kerülhetnek annyira közel az Istenhez, hogy beszélhessenek
Vele, mint „ahogy ember beszél barátjával” és hallhassák az Ő hangját?
De pszt! Csend!
„Akinek van füle hallja…”
