szombat, február 08, 2014

Van, hogy Isten tehetetlen? 2. rész



Zsoltárok 139'15-16: "Nem volt előtted elrejtve az én csontom, mikor titokban formáltattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök."


Isten mindenre képes, Ő mindent tud, sőt, előre tud mindent minden emberi lénnyel kapcsolatban, mielőtt még az megtörténne. Ez egyszerre megnyugtató és dühítő.

El tudod képzelni, hogy Isten tudta előre minden nyomorúságodat, szenvedésedet, fájdalmadat, és hagyta mégis megtörténni?! Mégis, mit akart ezzel elérni?

Vannak, akik azt gondolják, hogy örömét leli a kínlódásunkban, de ezek az emberek nem ismerik az Atya szeretetét, amit Fia feláldozásával mutatott ki irántunk. Ismét mások úgy gondolják: bűneink jogos büntetését engedi bekövetkezni az életünkben és nem tesz különbséget igazak és gonoszok között; legfeljebb majd a jutalomban, mint Jób esetében. De lehetséges-e pótolni jutalommal azt, ami elveszett? Ha meghal a gyermeked, és valaki azt mondja: "Ne bánkódj! Adok neked egy másikat!" - te is érzéketlennek tartod válaszát. Mert Jób elveszett vagyonát, jószágait, becsületét, szeretett gyermekeit, idejét sem kárpótolhatta az új... Ami megtörtént, azt már nem lehet eltüntetni.

Egy jószág hozzád szokik, olyan lesz, mint a kezesbárány, de elpusztul. Ha kapsz egy másikat, az nem ugyanaz. Ha azt, amid van, idődet, pénzedet, tálentumodat az Úr szolgálatára fordítottad,de már nem teheted; később, ha újra lehetséges lesz, az elmulasztott alkalmak nem térnek vissza hozzád. Akinek szüksége volt rád, de te nem  voltál jelen az életében, nem mondhatod, bocs, most itt vagyok. Jób jó eszköz volt Isten kezében. Az emberek, idősek, fiatalok tisztelték ezért. Joggal érezhette, hogy jobb lett volna, ha meg sem születik, minthogy mindent elvesztett. Sok kérdésére mégsem kapott választ. Van-e válasz egyáltalán? Sokszor gondoltam: "Nem marad más válasz, csak egy: hát van úgy, hogy még Isten is tehetetlen." De ha van ilyen, akkor az hogyan lehet?

Folyt. köv.

péntek, február 07, 2014

Ne menj a saját fejed után!



 
Négy nagyon egyszerű tanács a mai napra. Ha megvalósítod, garantált, hogy este boldogan hajtod álomra fejed.

1.)    Bízz az Úrban! Úgy igazán! Tejes szívvel, szíved minden bizalmával!
2.)    Ne menj a saját fejed után. Gondolj bele, hányszor megbántad.
3.)    Utaidon ismerd fel akaratát. Ezt tenné? Erre jönne? Ő is ezt az utat választaná?
4.)    Ha felismerted Őt, egyengetni fogja utadat és vezetni lépteidet.

Ennyire egyszerű.
Ma, mielőtt elindulnál, olvasd el ugyanazt az Igét több fordításból. Engedd, hogy megérintsenek szavai. Hogy a gondolatok az elmédből a szívedbe vándoroljanak és ott is maradjanak a nap folyamán.
Sok áldást neked a mai napra!

Bízz az Úrban teljes szívedből, és ne a magad értelmére támaszkodj
Minden utadon Őrá gondolj, akkor Ő igazgatni fogja utjaidat.
Példabeszédek könyve 3:5-6. (Károli rev. 2011)

Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te utaidban megismered Őt, akkor Ő igazgatja a te utaidat.
Példabeszédek 3:5-6. (Károli 1994)

Bízz az Örökkévalóban teljes szívvel és ne menj a saját fejed után.
Minden helyzetben ismerd fel az Örökkévalót és akaratát, akkor majd Ő egyengeti utadat, és vezeti lépteidet!
Példabeszédek 3:5-6. (Egyszerű fordítás 2013)

Szíved minden bizalmát Istenbe vesd, saját értelmedre ne igen hagyatkozz. Minden utadon próbáld fölismerni, akkor egyenessé teszi ösvényedet.
Példabeszédek 3:5-6. (Kath. Biblia 1976)


csütörtök, február 06, 2014

Nincs félelem a szeretetben

„Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és isten is őbenne. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.”
János első levele 4. fejezet 16-18. versek


Valamikor réges-rég élt egy kötéltáncos, aki avval kereste a kenyerét, hogy városról városra járt, kifeszített a piactér fölött jó magasan egy kötelet, és azon mindenféle mutatvánnyal szórakoztatta az embereket. Bámulatos dolgokra volt képes. Könnyedén végigsétált a kötélen, ugrált rajta, cigánykereket hányt, vagy éppen szaltózott. Az emberek a piactéren csak álltak és tátott szájjal meredtek a kötéltáncosra, és persze minden merészebb mutatványa után vastapssal fejezték ki elismerésüket. Egy alkalommal, mikor már kellően elkápráztatta a piactéren összegyűlt sokaságot, arra kérte a zöldségárust, adja föl neki a talicskáját. Óvatosan ráhelyezte a járgány kerekét a kötélre, majd lekiáltott:
– Elhiszitek-e, hogy végig tudom tolni ezt a talicskát a kötélen?
– Hát persze, hogy elhisszük! Már hogyne hinnénk el? – hangzott több bámészkodótól a válasz.
– Hát azt elhiszitek-e, hogy akkor is végig tudom tolni a talicskát a kötélen, ha ül benne valaki? – feszítette tovább a húrt a kötéltáncos.
– Ha végig tudod tolni üresen, mi az neked, ha ül is benne valaki? – mondták többen az álldogálók közül.
– No és ki vállalkozik arra, hogy bele is ül? – tette föl utolsó kérdését a mutatványos.
Hirtelen kínos csönd támadt az egész piactéren. A gyümölcsárus, aki eddig feszülten figyelte a mutatványokat, most az almái gondos tisztogatásával foglalkozott. A kelmeárus úgy tett, mintha a sálait rendeztette volna, pedig rendben voltak azok. Több vásárló pedig lehajolt, mintha talált volna valamit, vagy a cipőjét kötözgetné. Senki se mert a kötéltáncosra nézni, nehogy a tekintetből arra következtessen, ő szeretne beleülni a talicskába. A feszült csendet egy 7-8 éves kisfiú lelkes kiáltása törte meg:
– Majd én beleülök!
Az emberek döbbenten néztek a kisfiúra, aki már oda is szaladt a kötélhez, és kérte az ott álldogálókat, hogy segítsenek neki, emeljék föl a kötéltáncoshoz, aki elkapta a kezét, és óvatosan beleültette a talicskába. A mutatványos várt néhány másodpercet, mintha erőt gyűjtene, majd megindult a gyerekkel a kötél másik vége felé. Egyik produkciójára sem figyeltek olyan feszülten az emberek, mint erre. A gyümölcsárus kiejtette a kezéből az almát, a kelmeárus egy sálat markolászott, az emberek körmüket rágva figyeltek: „Jaj, mi lesz avval a kisfiúval! Jaj, csak le ne essen!” Néha úgy tűnt, mintha a kötéltáncos megingott volna, és nem bírná egyensúlyban tartani a nehéz talicskát, de aztán ismét visszanyerte az önuralmát. Ilyenkor az egész piactér szinte egyszerre sóhajtott föl. Egy-két nő föl is sikoltott, de hamar csendre intették a mellettük állók. Végre aztán a talicska szerencsésen átért a túloldalra. Hatalmas üdvrivalgásban tört ki mindenki, miközben a kötéltáncos leengedte, lent pedig átvették a kisfiút. Most már nem is annyira a mutatványos ügyességére figyeltek, hanem sokkal inkább a kisfiú bátorságára. A zöldségárus meg is kérdezte:
– De hát hogy volt bátorságod beleülni olyan magasan abba a talicskába? Honnan vettél bátorságot, hogy rábízd magad egy idegenre?
– Nem idegen ő nekem! - válaszolta mosolyogva a kisfiú – Ő az édesapám.


Ha mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel a mennyei édesapánk szeret minket, akkor nincs mit félnünk az ítélet napjától. Biztosak lehetünk abban, hogy aki eddig is fogta a talicska két nyelét, az az utolsó napon is mellettünk fog állni, és azt fogja mondani: „Ő az én fiam, és szeretném, ha velem együtt lenne egy örökkévalóságon át az országomban.” Űzze el ez a bizonyosság ma is a szívünkből a félelmet!

szerda, február 05, 2014

Ígéret a hűségeseknek



„Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet! Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt.”
 (91. Zsoltár, 14-15. vers)

A 91. Zsoltár az egyik legszebb vigasztaló zsoltár, telve Isten ígéreteivel.

„Ő szabadít meg téged.” (3.vers) „Tollaival fedez be téged, oltalmad; pajzs” (4.vers) „Elesnek mellőled ezren, és jobb kezed felől tízezren; és hozzád nem is közelít.” (7.vers) „Nem illet téged a veszedelem.” (10.vers)

Mégis ezen ígéreteket olvasva sokakat a reménység helyett, mély csalódás fog el. Hiszen a leghűségesebbeket is éri baj, a hívő embereket is ér tragédia. Jób, Keresztelő János, Pál, és maga Jézus. Hova tegyük tehát Isten ígéreteit?

Mily meglepő, Sátán is ezekkel kísértette az Urat. Ugorj le! Nem eshet bajod, mert ott az ígéret. S ha nem teljesedik? Akkor Isten nem szavahihető?

De vajon ezek az ígéretek minden időben, minden embernek szólnak? Vagy lehet, hogy rád az vonatkozik; „nem illet téged a veszedelem” rám pedig az, hogy „vele vagyok a háborúságban”? Vagy lehet, hogy életünkben minden körülményt és minden hozzá kapcsolódó ígéretet meg kell tapasztalni?

Ami bizonyos, ahogy egymástól különbözünk, úgy különbözik az a feladat, melyre Isten hívott el. S ebből adódóan az ehhez a feladathoz szükséges eszközök és ígéretek is különböznek.

Ami viszont egy; az nem más, mint; az Ígérettevő. S a lényeg, hogy az ígéretek teljesületlensége ellenére erősen belekapaszkodjunk S mondjuk el azt, mit Dániel társai: „Ha nem tenné is…” (Dán.3:17-18)

Ugyanakkor ismerjük fel és valljuk be; a valóság, hogy Isten jóval többet tesz, mint azt mi elgondolnánk, megérdemelnénk. Így az itt felsorolt ígéretek csak töredéke annak a sok áldásnak, mellyel Isten körülvesz bennünket.

Így kívánom tapasztald meg: Mert „az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadban.” (11.vers)

kedd, február 04, 2014

Vállkendő




„Dicsőítsétek velem az Urat, és magasztaljuk együtt az ő nevét! Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem.” Zsoltárok könyve 34:4-5 


Egy Erdélyi gyülekezetben ünnepre készültek. Külföldi egyházi vezetőket vártak egy szombatnapi istentiszteletre. 
Volt egy problémája a gyülekezet vezetőinek. Tudták azt, hogy nagyon lelkesen fognak prédikálni a külföldi testvérek, de járt a közösségbe egy testvérnő, aki minden prédikáció közben, amikor valami bátorító üzenetet hallott, felállt és elkiáltotta magát, „Dicsőíttessék az Úr Jézus Krisztus!”. 

Mégsem lenne jó, ha a vendégek prédikációját is megzavarná - gondolták a gyülekezet vezetői - ezért elhatároztak valamit. Elmondták a testvérnőnek, hogy ha az elkövetkező négy szombaton nem zavarja meg az istentiszteletet, és az ötödiken, amikor a vendég lelkészek jönnek, akkor sem áll fel prédikáció közben, kap egy nagyon szép vállkendőt.
A testvérnő nagyon szerette volna azt a vállkendőt. Az első szombaton, nagyon fészkelődött a helyén, de nem állt fel. Így volt ez a következő szombatokon is, de elérkezett az ünnepélyes alkalom.
Megérkeztek a külföldi prédikátorok. Elkezdődött az istentisztelet. Az egész hallgatóságot magával ragadta a prédikáció üzenete. A testvérnőnk is nagyon boldog volt, szinte ki tudott volna ugrani a bőréből. Már a székét markolta, hogy fel ne ugorjon, de egyszer nem bírta tovább és felállt „ Akár kapom a vállkendőt, akár nem kapom, dicsőíttessék az Úr Jézus Krisztus!”.

Ennek az örömnek kell bennünk lenni, minden alkalommal, amikor az Úrral találkozunk! Ha Isten igéjét olvassuk. Van okunk az örömre!

Ma se felejts el imádkozni, hisz Isten sem felejtett el felébreszteni ezen a reggelen.

hétfő, február 03, 2014

Isten oltalmában


„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól. 
Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.” 
János evangéliuma 17:15-16

A 4. század vége felé egy Szíria és Kilikia határán fekvő faluban született egy fiú, Simeonnak hívták. Egy napon a templomban meghallotta Isten szavát, majd egy álmot látott, amely megváltoztatta az életét. Közeli szomszédságában aszkéták éltek, így meglátogatta-, és arra kérte őket, beszéljenek neki a szerzetesi élet alapjairól. Kemény, csaknem vad élet volt, amit a szerzetesek ott Szíriában gyakoroltak. Simeon két év után belépett egy kolostorba, ahol még szigorúbb vezeklési formákat gyakorolt, mint az előtt. 10 év után azonban elbocsátották, mert egy durva kötelet olyan szorosan tekert csupasz testére, hogy az mélyen bevágott a húsába. Tovább állt, de módszerein nem változtatott. Három évig élt bezárkózva egy kunyhóban, s minden húsvét előtt böjtöt tartott: 40 napig nem evett és nem ivott. Ez után felment egy hegyre, bekerített egy ajándékba kapott földdarabot, magát pedig hozzákovácsoltatta egy hatalmas kőhöz. Később eltávolíttatta a láncot, de ott maradt a szabad ég alatt a bekerített földterületen. Következő lépesként egy oszlopra állt. Ez eleinte alacsony volt, de egyre magasabbakra cserélte. A legutolsón (ami mintegy 20 méter magas volt), 20 évet töltött állva. Mindössze 40 évet töltött az oszlopokon. Ezért nevezték el Oszlopos Simeonnak.

Mi indította ezt az embert mindezekre?

El akart szakadni a bűntől, és a gonosz világ befolyásától.

Isten mindannyiunkat elhív, hogy gyermekei legyünk, és őt kövessük. Vajon azt szeretné tőlünk, hogy elkülönülve éljük életünket egy remete helyen, vagy egy oszlop tetején?

Jézus imádságának ma idézett része választ ad erre a kérdésre. Nem az a vágya, hogy a világtól elszigetelten éljünk, hanem hogy Vele éljünk a világban.

Kétségtelen, sokkal könnyebb tisztának maradni, ha nem érintkezünk másokkal. „Nagyon jó keresztény lennék, ha időnként nem zavarnák meg mások az életemet.” – írja naplójában Adrian Plass (Adrian Plass: Egy kegyes kétbalkezes naplója).

Kereszténységünknek azonban pont akkor kell megmutatkoznia, amikor a másik korhol, vagy türelmetlen velünk, amikor bántanak, vagy éppen semmibe vesznek; amikor úgy érezzük, nem vagyunk képesek azzal a személlyel többé egy házban élni, egy közösségbe járni. Jézus azért könyörgött az Atyához, hogy adjon erőt nekünk ezeket a lélekpróbáló dolgokat leküzdeni, kezelni.

Az életben zajló nagy küzdelemben nincs fegyverszünet. A harc folyik. Ha válaszolunk Isten hívására, már eldöntöttük, melyik oldalon állunk – „nem leszünk e világból valók” –, mert Isten gyermekivé fogad, de nem vesz ki belőle, csupán megőriz és erőt ad a mindennapos harchoz.


Jézus ma érted is imádkozik. Meg akar őrizni a gonosz mára tervezett támadásaitól. Fogadd el védelmét!

vasárnap, február 02, 2014

Köszönöm

„Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az Úr, megszabadított engem.”
Ézsaiás könyve 12:2

Hosszú és zsúfolt hetet hagytál magad mögött. Tele munkával, örömökkel és nehéz pillanatokkal, sikerekkel és orrabukásokkal. A Föld hétszer megfordult tengelye körül, és néha nagyon is érezted ezt az iszonyú sebességet. Az események pörögtek, egyszer fent, másszor a gödör alján, és mire észbe kaptál, jött az újabb feladat. 

Viszont mindezekben volt egy biztos, kiegyensúlyozott pont. Valaki, akinek békét sugárzott az arca a legnagyobb harcok közepette is. Valaki, akivel szemben őszinte lehettél, sarokba dobva összes álarcod, nem kellett többé kényszeredetten játszanod a szerepeket. Lehettél önmagad, nyíltan, egyszerűen, és Ő csak erre várt. 

Valaki biztos kezet nyújtott neked az embert próbáló pillanatokban, és veled élte át a 168 óra minden rezdülését. Ha kellett, megszabadított. Ha kellett, örömtáncot járt veled. És ha kellett, csak hallgatott némán az ágyad szélén, míg távozott belőled a keserűség. 

Ő veled volt, és ezután sem lesz ez másként. Rábízhatod az életedet, a gyötrő talányokat. Rábízhatod a jövő kérdőjelét, a múlt fájdalmát, a jelen reményekkel teli pillanatát. 

Hát legyen ez a reggel a háláé! Nézz fel a szürke, esőktől terhes égre, és csak köszönd meg az átélt kalandokat! Ma reggel ne kérj, csak emlékezz, és indulj tovább hittel, mert Ő a te oldaladon áll!