Az erő és a bátorság forrása
„Most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre,
és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet...”
A mai reggeli ige
egy imádság része, méghozzá egy buzgósággal teli ajkak könyörgése Istenhez. Az
apostolok éppen elkezdték a szolgálatot, amivel Jézus megbízta őket, hogy hirdessék az evangéliumot prédikálás, gyógyítás és csodák útján. A
pünkösdnapi események már a tanítványok mögött voltak, a Szentlélek tehát már kiáradt
rájuk, s az Ő erejével tették feladataikat. Azonban a zsidó nép korabeli vezetői szerették volna elhallgattatni Jézus követőit, ezért úgy döntöttek, hogy
megfenyegetik őket. „De hogy tovább ne
terjedjen a nép között, fenyegessük meg őket, hogy többé ne szóljanak az ő
nevében egyetlen embernek se.” (Apcs 4:17).
A leírásból úgy tűnik, a tanítványokat nem bátortalanította el a fenyegetés,
mégis, amikor a gyülekezetben beszámoltak az őket ért incidensről a közösség tagjai imádkozni
kezdtek és azt kérték Istentől, hogy az Ő szolgái – a kilátásba helyezett
büntetés ellenére, - továbbra is bátran hirdessék Jézust, és mindazt, amit tőle
láttak és hallottak. Amikor imájukat befejezték, a Szentlélek kiáradt rájuk és erővel,
valamint bátorsággal töltötte el őket a szolgálatra. „Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek
mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették az Isten igéjét.” (Apcs 4:31)
Két dologra tanít
meg bennünket ez a történet. Az egyik, hogy a Szentlélek jelenléte és ereje
nélkül nincs bizonyságtevő élet. Lehet, hogy sok tapasztalattal rendelkezünk Istennel
kapcsolatban, de a Szentlélek segítsége nélkül nem lesz bátorságunk ezeket
megosztani barátainkkal, ismerőseinkkel. Sokszor ott van bennünk a félsz, hogy
kinevetnek, vagy hívő nézeteink miatt kiközösítenek bennünket. Azonban a
Szentlélek élővé, bátorságossá és eredményessé tudja tenni ajkainkon az evangéliumot.
Ezt már Ézsaiás is felismerete: „De az én
Uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem
arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent.” (Ézsaiás 50:7). Imádkoznunk kell rendszeresen
azért, hogy a bennünk lévő reménységet bátran és örömmel tudjuk elmondani azok számára,
akik még nem ismerik Jézus Krisztust, azonban nagy szükségük van rá ahhoz, hogy
reményteljes, boldog, kiegyensúlyozott, teljes életük legyen.
A második dolog, amire
ez a történet megtanít, hogy imádkozni mindig kell és szükséges, akkor is, ha
úgy érzed, megvan a kellő erőd és bölcsességed a feladataid, munkád, szolgálatod végzéséhez. Az erő és a bátorság Istentől származik. Létezik bátorság Istenen
kívül is, de azt így hívjuk: vakmerőség. Az egyetlen lényeges különbség a bátor és a
vakmerő ember között az, hogy a bátor ember Istenben bízik,
erejét és a munkájához szükséges bölcsességet is Tőle várja és kapja. A
vakmerő ember ezzel szemben önmagában bízik, önmaga erejére és tudására, ismeretére épít, ezért
sok esetben téves útra tér, valamint hibázik. Az imádság megóv a vakmerőségtől, az
önhittségtől és a magabízástól. Isten erejére és bölcsességére van szükségünk
ahhoz, hogy napi feladatainkban Isten gyermekeihez méltó módon helyt tudjunk
állni.
Kezdd a mai napot imával. Beszélgess Istennel, mondd el neki aggodalmaidat,
bánatodat, tanácstalanságaidat és kérd tőle az erőt, a bátorságot és a
bölcsességet. Aztán azzal a hittel indulj el napi feladatid végzésre, hogy Isten megadja neked a szükséges segítséget.
