szombat, február 07, 2015

Ki legyen a főnök?

„Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki az asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál."

Lukács 22,27

Ismerős kérdés, sokszor felmerül minden emberi csoportban. A testvérek a családban eldöntik, kinek a szava döntsön közülük? Az iskolai osztályban a fiúk fogócskát játszanak, ki számolja ki, hogy ki legyen a fogó? A focipályán két csapatot választanak, akik majd egymás ellen játszanak, de ki választ kit? Rátermettség, határozottság, tudatosság, megfelelő erő, jó képességek birtoklása, ezek egy jó vezető ismérvei.

Azt mondják, meg lehet érezni, ha egy király belép valahová, mert egyszerűen jelen van. A tartása, a viselkedése elárulja ki ő valójában. Amikor a tanítványok kérdezték Jézust, hogy szerinte ki közülük az, aki vezetésre termett, ezzel a példával válaszolt. A trónterembe lépve minden ember el tudja dönteni ki az úr és kik a szolgák, mert minden úr ül, míg a szolgák sürögnek-forognak körülöttük, lesik minden kívánságukat. Aztán jött a meglepő fordulat, a DE.

„De én olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál!” – mondta Jézus. Akkor hogy is van ez? Gondolhatták a tanítványok és gondolhatjuk mi is. Ha minden úr ül, és a szolgák dolgoznak, de a világmindenség Ura nem ül, hanem szolgál, akkor itt nincs valami rendben! De hol a hiba? Természetesen a hiba a mi készülékünkben van. Mert Isten szerint az uralkodás, a vezetés nem az, ahogy mi emberek képzeljük. Nem előjog, ami mások fölé emel. Nem kiváltság, ami kivételessé tesz. Nem hatalom, ami gazdagságot hoz, többet, mint másnak. Az uralkodás szolgálat és felelősség. A másik előtérbe helyezése, önmagam fölé emelése. A vezető képességei a reábízottak fejlődését, megsegítését munkálja, hogy mind jobbá váljunk. Ez Jézus példája, és Ő így élt, míg közöttünk járt a földön.

péntek, február 06, 2015

Nehéz elviselned a társadat?



Kész szenvedés a társad? Nehéz elviselned őt?
Mostanában elég hamar elérik az emberek a plafont. Sokszor hallani: Az idegeimre megy! Már nem bírom elviselni! Még attól is herótom van, ha mellettem szuszog. Plafonon vagyok az idegességtől, ha megnyitja a száját. Utálom a barátait! Ki nem állhatom a csipkelődéseit! Falra mászom a humorától! Már nem tudok neki megbocsátani. Még hogy mindig én engedjek? No, ebből nekem elég!
Ma reggel azt olvastam a Bibliámból, hogy hiányosan vagyunk felöltözve. Olvasd csak: 
Kolossébeliekhez írt levél 3. rész 12-13. vers.
Elgondolkodtató. Pedig hívő kereszténynek vallod magadat és nemcsak vallásosnak. Jézus látja körülményeidet. Tudja, hogy nehéz természetű, házsártos, bogaras a társad, főnököd, anyósod, tudja, hogy ki nem állhat téged, és néha te sem őt. Mégis azt kéri tőled, hogy légy hozzá jó, kedves és szelíd. Tudom, hogy nehéz, de nem lehetetlen.
Engedd meg, hogy ma reggel Gyökössy Bandi bácsi egyik történetét osszam meg veled. Kicsit hosszú ugyan, de nem bánod meg, ha elolvasod.
A recept
– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.
– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.
– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!
– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.
- Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?
- Mit tett eddig?
– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.
– Mióta imádkozik ezért?
– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.
– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?
– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.
– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?
– Hát, hogy szeretni tudjam.
– Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?
– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.
– Szeretnék valami mást is ajánlani.
– Azért jöttem.
– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?
– Igen, körülbelül így.
– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...
– A kereszten?
– Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.
– De mit tegyek?
– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.
– De mondtam, hogy gyűlölöm.
– Meg akar gyógyulni?
– Igen.
– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet, s mást, még az ellenség szeretetéről is.
– Mit tegyek hát?
– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
– Kiváltanám.
– Bevenné?
– Bevenném.
– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
– Írom.
– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.
– Már évek óta nem zongorázik.
– De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést: Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.
– A csókot is kell?
– Igen.
– Jaj!
– Miért, jaj?
– Mert évek óta nem csókoltam meg.
– Vállalja ezt a hetet így?
– Megkísérlem.
– Isten segítse. Várom.
Nem jött. Hetekig nem jött.
De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.
Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!
Tessék.

Forrás: Gyökössy Endre


csütörtök, február 05, 2015

Nem ciki

„Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.”
Máté szerinti evangélium 5:10

„De ciki!” – gondoltam magamban. Éppen az imaházunk utcájában voltam szüleimmel, mikor megpillantottam középiskolás osztálytársamat szembe jönni velünk. Megszaporáztam a lépteimet, besurrantam a kapun a templomkertbe, hogy ne kelljen elmagyaráznom osztálytársamnak, hova is megyek éppen. Rá következő hétfő reggel, ugyan ez a lány odajött hozzám:
– Láttalak téged a Jókai utcába.
„De ciki” – gondoltam magamban, de úgy tettem, mintha nem érteném:
– Tényleg?
– Aztán hirtelen eltűntél. Hova tartottál?
„Muszáj erről beszélni?” – gondoltam, és zavartan válaszoltam:
– Most hirtelen nem is tudom!
– Tudod, ott a Jókai utcán, a nagy postával szemben. Biztos te voltál!
– Nem emlékszem már pontosan. – mondtam, pedig jól tudtam, hogy miről beszél.
– Láttalak és köszönni akartam neked.
„Mikor hagy már végre békén?” – kérdeztem magamban egyre ingerültebben, de magamra erősített kedvességgel füllentettem egyet:
– Biztosan nem vettelek észre…

Identitásomat kereső, összezavarodott tizenévesként nagyon cikinek tartottam osztálytársam, és általában ismerőseim előtt, hogy én szüleimmel templomba járok. Égő volt, hogy olyan helyre járok, ahol 17. századi énekeket énekelnek és unalmas „szentbeszédeket” hallgatnak. Egyszerűen cikinek éreztem az egészet, és ha csak lehetett nem beszéltem róla.

Miért? Miért szégyelltem az imaházamat, a hitközségemet, és végső soron Istent? A válasz az ember önértékelésében rejlik.

1. Amíg kisfiú voltam, akkor éreztem jól magam, ha szüleim értékeltek, amikor megdicsérték esetlen rajzomat, megtapsolták botladozó zongorajátékomat, vagy jóízűen nevettek házi fogalmazásomon. Akkor voltam értékes, mikor szüleim értékesnek tartottak.
2. Ez változik meg tinédzser korban. Egy lázadó fiatal már nem a szüleitől várja az elismerést, hanem kortársaitól, osztálytársaitól. Tizenévesként akkor éreztem magam értékesnek, ha a barátaim értékesnek tartottak.
3. Mikor kiforr az ember egyénisége, kialakul az egészséges személyisége, akkor a saját teljesítményére lesz büszke. Huszonévesként akkor éreztem magam értékesnek, ha jól sikerültek a tanulmányaim, és munkahelyemen nagyszerű dolgokat tettem le az asztalra.


Ez a személyiség természetes fejlődése (1-3). Csakhogy számos hiba csúszhat ebbe a folyamatba. Mi van, ha szüleink nem akartak minket? Mi van, ha a kortársaink kinevettek? És mi van, ha semmi olyat nem tettünk, amire büszkék lehetnénk? Akkor értéktelenek vagyunk? Nem. Meg kell tapasztalnunk a folyamat 4. fázisát:

4. Ez az, mikor meghalljuk Isten értékelését. Nekem kis idő kellett, hogy megértsem, bármit tettem is, bármilyen ember vagyok, bármilyen is a múltam, Isten minden esetben elfogad és feltétel nélkül szeret. Rá kellett jönnöm, hogy azért vagyok értékes, mert Isten értékel.


Ha ez tényleg így van, ha ezt tényleg megértettük és megtapasztaltuk, attól kezdve mindegy, hogy ki mit mond rólunk. Kinevethetnek, kigúnyolhatnak, akár üldözhetnek is, akkor is tudni fogjuk, hogy értékesek vagyunk. Ha Isten értékel minket, akkor miénk a „mennyek országa”.

szerda, február 04, 2015

Békességre törekvők



„Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.”
 (Máté evangéliuma 5. fejezet 9. vers)

Mióta Sátán megvetette lábát földünkön, azóta eltűnt a béke. Mikor ősszüleink szövetségre léptek vele, azonnal tapasztalták, hogy szívükben olyan indulatok ébredtek, mint félelem, kétkedés, bizalmatlanság.

Szomorúan nézték, hogy engedetlenségük nyomán, hogyan vált egymás és saját ellenségévé az őket körülvevő élővilág. Elvadult állatok, tövist és bogáncskórót termő föld… S a legszörnyűbb, mikor tudomást szereztek kisebbik fiúk, Ábel erőszakos meggyilkolásáról.

És mire Noéhoz jutunk, azt olvassuk: „megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.” (1Móz.6:5)

Bizony a bűneset óta nincs olyan pillanat, hogy valahol ne lenne civakodás, veszekedés, háború. Sőt, szemünk előtt teljesedik Jézus jövendölése; „Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről… Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen” (Máté 24:6-7)

Persze mondhatod; azért milyen jó, hogy itt, ahol élünk béke van. Meg a legtöbb helyen ott vannak a békefenntartók, akik vigyáznak, nehogy nagyobb konfliktus robbanjon ki. Csakhogy ez csupán a béke látszata, de nem a béke. A feszültség nincs megoldva, a probléma jegelve van, de nincs kezelve.

Jézus azonban valódi békességre hív, nem olyanra, amit a világ ad. Nála a béke nem azt jelenti, hogy visszafogom magam, elkerülöm, fizikailag nem bántom a másikat, de belül gyűlölöm.

Jézus békessége, a szív békéje a háborúság idején. Sőt, ahogy Ő tette, otthagyta a menny békéjét, eljött a harc mezejére, hogy helyreállítsa a békét, megbékéltetve Önmagával minket, így adva nekünk „a békéltetés szolgálatát”

 „Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg (először is) az Istennel.” (2Kor.5:20)

„Kicsoda köztetek bölcs és okos? Mutassa meg az ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével… Mert ahol irigység és civakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van… Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, akik békességesen munkálkodnak.” (Jak.3:13-18)

kedd, február 03, 2015

"Boldogok akiknek szívük tiszta"



Boldogok, akiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják.
(Máté evangéliuma 5,8)




Énok, háromszáz évig törekedett szívének tisztaságára. Vágyott arra, ennyi időn keresztül is, hogy a mennyei Atyával lehessen. Vágyunk arra, hogy mi is a mi Atyánkkal lehessünk? Akkor meg kell tanulnunk tiszta szívűeknek lenni. Az ígéret csodálatos: akik ilyenek, meglátják Őt.

Ha Jézus azt mondja, hogy a tisztaszívűek meglátják Istent, akkor ez azt jelenti, hogy akiknek nem tiszta a szíve, azok nem. Nekik a bűn teljesen megfertőzi szívüket. A Biblia sokat beszél arról, hogy a szív romlottsága vezeti bukáshoz az embert. Ha van romlott szív, vagyis bűnt tartalmazó, és hordozó szív, akkor az azt jelenti, hogy onnan ki is lehet takarítani. Ezért meg kell szabadulni mindentől, ami felesleges. Ami pedig felesleges, az nem más, mint a bűn. A bűnös gondolatok, indulatok, mindaz, ami ellenkezik az Úr törvényével. Ezt nevezzük bűnnek. Pedig, mi már egy bűnnel teli világba születtünk bele. Erről beszél a Szentírás (Zsolt. 51,7).

Milyen egy tiszta szívű ember? Hogyan tudnánk szavakkal körül írni. Mindig minden helyzetben megfelel, őszinte szó hagyja el az ajkát, mindig kedves, figyelmes, nem személyválogató, és még sorolhatnánk a jó tulajdonságait, de egyszerűen olyan valaki, aki nem követ el bűnt.

A tisztaszívű embereket (és remélem, hogy valamennyien ismerünk legalább egy ilyen embert, de szívem reménysége, hogy valaki magában azt mondja: „én százat is ismerek”) csak úgy hálóval kell fogdosni, mint a pillangót.

Vajon mi milyen megítélést kapunk, de nem az emberektől, hanem az Atyától? Isten segítsen nekünk tisztaszívűeknek lenni!