szombat, március 01, 2014

Az én szerelmesem


"Milyen kedvesek nékem a te gondolataid, Istenem! Mily nagy azok száma!
Számlálgatom õket, de több a homokszemeknél. Fölébredek és mégis veled vagyok."
Zsoltárok 139,17-18.

Voltál már olyan szerelmes, hogy azt mondtad: Ó, ébren álmodom! Magad sem hitted el azt, ami történt. Legszivesebben az egész világnak kikiáltottad volna: Igen, engem szeret! Viszont szeret! Aztán az egész napot vele tölthetted és nem csináltatok mást, csak beszélgettetek. És ittad minden szavát, kedvelted minden gondolatát és élveszted, hogy mindent megoszt veled, nem titkol el semmit. Az idõ pedig röpült, mintha szárnya lenne és újra és újra átélted a másik megismerésének csodálatos pillanatait. És akkor érezted elõször, hogy azt akarod, hogy ez a nap örökké tartson.

Ismerek házaspárokat, akik már úgy ismerik egymást, hogy befejezik egymás gondolatát. Ez az egymásrahangolódás felsõ foka. Együtt töltött életünkben talán az aranylakodalmunkat is meg kell élnünk, hogy odáig eljussunk.

Most képzeld el azt, hogy ez a kettõ, amit leírtam, egyszerre lehetséges egy kapcsolatban! Képzeld el, hogy nem kell évtizedeket várnod a teljes harmóniára és a másik minden gondolata és tette megörvendeztet téged minden nap! Azt gondolom, mind erre vágyunk.

És végül képzeld el, hogy ez eltarthat örökké Istennel!

péntek, február 28, 2014

Kérj! Keress! Zörgess!



Rövid és eseménytelen életem alatt (Dr.SzJ) már nagyon sok furcsasággal találkoztam.
Néhány közülük:
-          Hidd el, már mindent megpróbáltam. Orvostól orvosig mentem, sőt több természetgyógyászt is felkerestem, már hipnózison is gondolkodtam. Semmi nem segít!
-          És az ima? – kérdeztem. Szoktál imádkozni ezért?
-          Az ima? Ja, igen! Szoktam imádkozni is. (Ez a személy egy keresztény közösség ’hívő’ tagja)
Más eset, szintén egy magát kereszténynek valló személytől.
-          Gyere, imádkozzunk, mert tudom, Isten meg tudja oldani, fog küldeni segítséget – mondtam.
-          Ima?! Hát azt most hagyjuk! Szoktam én imádkozni, hidd el! – válaszolta. (Egészen kíváncsivá tett. Vajon hogyan ’szokott’ imádkozni?)
Lukács evangéliuma 11:9-ben egy fokozódó és folyamatos imamódról olvashatsz.
-          Kérj! A legkisebb dologtól a legnagyobbig bármit kérhetsz, és ami a javadra van, meg is kapod.
-          Keress! Aktivizáld magad! Egyrészt keresd meg Isten akaratát, másrészt keresd meg, mi lehet életedben az akadálya az imameghallgatásnak.
-          Zörgess! A kopogásnál sokkal sürgetőbb, erőteljesebb! Nagy szükséged van rá! Ostromold az eget!
Jobban, mint az orvosodat vagy a természetgyógyászodat.
Lagymatagon nem lehet zörgetni. Ha azt mondod: „szoktam” imádkozni, ez olyasmit is jelenthet, hogy szoktam vizet inni. De ha már három napja gyalogolsz a forró homokon – víz nélkül – és végre egy forráshoz jutsz, akkor valószínű, nem ez a legjobb kifejezés, hogy mivel szoktam inni, így most iszom.
Kérj!
Keress!
Zörgess!
Az életed, az ÖRÖK ÉLETED függ ettől!

csütörtök, február 27, 2014

Vigyázok rád

„Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.”
(Ézsaiás próféta könyve 41:10)


Tavaly nyáron kisfiam harmadszorra fürödhetett a Balaton vizében. Korábban mindig nagy élménynek számított, de két és fél évesen eddig ismeretlen érzések is vegyültek a gondtalan pancsolásba – a félelem. Minden nap alig várta, hogy lemenjünk a vízre, de mikor már ott voltunk, sokszor be sem akart menni. Aztán mikor nagy nehezen rávettük, akkor mindig hozzám fordult: „De apuci, ugye vigyázol rám?” Próbáltam mind szóval, mind maximális odafigyeléssel biztosítani őt, hogy nem kell félnie, mindig ott vagyok mögötte, tartom a hóna alatt, vigyázok rá, és voltak percek, mikor valóban önfeledten át tudta adni magát a lubickolás örömeinek. De aztán vissza-vissza tért aggódó kérdése: „De ugye vigyázol rám?”
Ezek a fürdőzések elgondolkodásra késztettek. Fiamnak nem volt sem velem, sem a vízzel kapcsolatban olyan rossz élménye, amely megalapozta volna ezt a félelmet. Miért volt akkor az, hogy ráfigyelésem ellenére nem tudta teljesen elengedni magát? Miért volt az, hogy habár a vízben végig fogtam a hóna alatt, mégis maradt benne némi szorongás? Honnan táplálkozik az emberben lévő szorongás?
A félelem szó legelőször akkor fordul elő a Bibliában, amikor Isten keresi az embert az Éden kertben: „Ádám hol vagy?” Erre Ádám így válaszol: „Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém” (Mózes első könyve 3:10). Fiam tehát azt kezdi megízlelni, ami Ádám óta az emberiség osztályrésze – az állandó félelmet. Félelem a tanárainktól, a holnapi fizika dolgozattól, vagy attól, hogy befogadnak-e az osztálytársak. Félelem attól, hogy meg tudok-e felelni a munkahelyemen, hogy nem rúgnak ki az állásomból. Félelem a betörőktől. Félelem a gazdasági válságtól. Félelem, hogy nem tudom fizetni a törlesztő részletet, vagy a sárga csekkeket. Számtalan félelem vesz minket körül, melyek mellett eltörpül fiam gyerekes balatoni aggodalma.

De soha ne felejtsük el, amit Ézsaiás próféta ezekben a reggeli percekben megfogalmazott, ha félünk is az élet tengerén, Isten mindig ott van mögöttünk, tart bennünket a hónunk alatt, és azt mondja: „Ne félj fiam, itt vagyok, vigyázok rád!”

szerda, február 26, 2014

Hálaadás



„Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok” 
(Thesszalonikabeliekhez írt első levél 5. fejezet 18. vers)

Reggelente, épp csak megmozdulok, macskám mintha erre az apró neszre várna, már szalad is hozzám, dorombolva és dörzsölködve köszönt. Úgy tud nézni mintha azt mondaná: „De jó, hogy felébredtél!” Aztán nyávog kettőt-hármat: „Gyere, cirógass! Gyere, adj enni!”

Ilyenkor gyakran elgondolkodom azon, hogy miként lehet, hogy egy ilyen ösztönös kis állat is több hálával és kedvességgel rendelkezik, mint megannyi mogorva, pesszimista embertársam.

Hiszem, mindannyian a hála képességével születtünk, és kisgyermekként más élőlényekhez hasonlóan akár egy papírgalacsinnak is tudtunk örülni, s azzal akár órákig is eljátszani.

Nem estünk kétségbe, ha fenékre estünk, ismét felkeltünk és megtanultunk járni. Ha elmosta az eső a homokvárat, másikat építettünk. A szemétből is bunkert varázsoltunk.

De ahogy felnőttünk, valami elveszett. Nem az elesés, az megmaradt, s mivel nagyobbak lettünk, nagyobbat is esünk. Már nem a homokvárunkat, hanem egészségünket, megélhetésünket, álmainkat dönti romba az élet kegyetlen vihara. És minden rommá válik körülöttünk, miattunk.

Amit, elvesztettünk az nem más, mint a belső, lelki látásunk. Ez homályosul el annyira, hogy az új dolgokban már nem lehetőséget és kihívást, hanem akadályt látunk. Vagy annyira beszűkül, amiatt, mert csak saját magunkkal foglalkozunk, hogy eltűnik minden, ami szép és jó ebben az életben.

Jézus nem véletlen kínál fel a végidő keresztényei számára szemgyógyító kenőcsöt (Jel.3:18), hogy vegyük észre minden helyzetben mellettünk áll. S ma reggel is Ő köszönt, mikor felébredsz: „De jó, hogy felébredtél!” „Gyere, nézd milyen sok csodás dologgal ajándékoztalak meg!”

Így tehát „mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra.” (Zsid.12:1-2)

kedd, február 25, 2014

A Messiás igérete

"Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke." Ézsaiás 11,1-2












„Mária elgondolkodott Simeon sokatmondó, nagy horderejű próféciáján. Amint a karjában nyugvó gyermekre tekintett, és emlékezetébe idézte a pásztorok szavait, örömteli hálával és nagy reményekkel telt meg a szíve. Simeon szavai Ésaiás próféciáját juttatták eszébe: "Származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevekedik. Akin az Úrnak Lelke megnyugoszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. [...] Derekának övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a hűség" (Ésa 11:1-5). "A nép, amely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük! [...] Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az Ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!" (Ésa 9:2-6) 
  Mária mégsem értette meg Krisztus küldetését. Simeon úgy jövendölt az Úrról, mint világosságról, amely megvilágosítja a pogányokat és dicsőségére lesz Izraelnek. A Megváltó születését az angyalok is úgy hirdették meg, mint örömhírt minden nemzet számára. Isten helyesbíteni akarta a zsidók szűk látókörű felfogását a Messiás munkájáról. Azt kívánta, hogy az emberek ne csupán Izrael szabadítóját, hanem az egész világ Megváltóját lássák benne. De még ahhoz is évek hosszú sorának kellett eltelni, hogy Mária, Jézus anyja megértse fia küldetését. 
  Mária várakozással tekintett előre arra az időre, amikor a Messiás uralkodik Dávid trónján, de nem látta a szenvedés keresztségét, amelyen át vezet oda az útja. Simeon szavaiból kitűnt, hogy a Messiás útja e világon nem lesz akadálytalan. A Máriához intézett szavakban - "a te lelkedet is általhatja az éles tőr" (Lk 2:35) - Isten gyöngéd együttérzéssel meghirdeti Máriának azokat a gyötrelmeket, amelyeknek elviselését már meg is kezdte. 
  "Ímé - mondotta Simeon - ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izraelben; és jegyül, akinek sokan ellene mondanak" (Lk 2:34). Aki fel akar állni, annak előbb el kell esnie. A Sziklára kell esnünk és össze kell törnünk, mielőtt Krisztusban felemelkedhetnénk. Énünket le kell taszítani trónjáról, az önteltség helyett alázatosságot kell tanulnunk, ha meg akarjuk ismerni a lelki ország dicsőségét. A zsidók elutasították azt a dicsőséget, amelynek megalázkodás az ára. Ezért nem akarták befogadni Megváltójukat. Jel volt Ő, aki ellen felemelték szavukat. 

Ellen G.White: Jézus élete - A bemutatás


hétfő, február 24, 2014

Krisztus szabaddá tesz


„Ha megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket.”
János evangéliuma 8:32


1772. december végén, Londontól 60 mérföldre, egy 47 éves volt rabszolgahajó tulajdonos újévi prédikációjára készült. Egy éneket szeretett volna írni.   Olyan éneket, ami megszólítja az egyszerű embereket. 

Igehirdetésének alapigéjéül Dávid visszaemlékezését választotta: „Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?” (Krónikák első könyve 17:16) Dávid kérdését magára vonatkoztatva, visszatekintett életére, arra, hogyan is vezette őt Isten. 

Édesanyja istenfélelemre nevelte, de betegség miatt korán elvesztette. Apja új családjában pedig nem figyeltek rá. Ragszolga-szállító hajók legénységéhez csatlakozott, és Afrika partjaihoz hajózott rakomány szerzés céljából. Ott egy alkalommal ő maga is rabszolgasorsra került. Szabadulása után azonban nagyon mélyre süllyedt. Próbált visszatérni Istenhez, ahhoz a hithez, amire édesanyja nevelte, de kudarcot vallott. Isten azonban nem hagyta magára.

1748. március 21-én éjjel, a 21 éves Johnt vihar és sikoltozások ébresztették föl.  A hatalmas hajót, melyen dolgozott az elsüllyedés fenyegette. John Newton felmászott a fedélzetre, kezébe vette a kormánykereket, és az addig átkozódó, istenkáromló száj hirtelen imádkozni kezdett. 11 órán át könyörgött, míg végül a vihar elcsendesedett és imája meghallgatásra talált.

Az az éjszaka mérföldkő volt. Egy új úton indult el. A megtérés útján. Bár káromkodás attól a naptól nem hagyta el száját, és elkezdte a Bibliát olvasni, élete nem változott meg azonnal. Hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy új emberré váljon. Isten megszabadította régi, nyomorult életéből és szabaddá tette. 

Visszatekintve életére, belátta, hogy ő, a rabszolga kereskedő volt igazán rab, a bűn rabja, de Isten kiszabadította ebből a rabságból és szabaddá tette. John Newton nem szűnt meg erről az embereknek beszélni. Megtérése nem csak az ő szabadságát jelentette, hanem sok más emberét is, hiszen az ő története és az általa leírt rabszolgatartással kapcsolatos élmények, gondolatok segítették William Wilberforce angol politikust a rabszolga felszabadítással kapcsolatos harcban.

John Newton megismerte az Igazságot, megismerte Jézust, és ez szabaddá tette, de nem csak őt, hanem tömegeket tett azzá.

Mi is rabszolgák vagyunk. A bűn rabszolgái. Lehet, hogy az irigység tart fogva,  a pletyka, a harag vagy a kívánság. Vagy lehet, hogy egy függőség rabja vagy. Bármi is legyen, Isten megismerése szabaddá tehet.

1772. december végén, Londontól 60 mérföldre egy 47 éves, volt rabszolgahajó-tulajdonos éneket írt arról a FELFOGHATATLAN KEGYELEMről (Amazing Grace), ami kihozta őt a rabságból.


 Hallgasd meg John Newton énekét és engedd, hogy Isten még ma felszabadítson!

Itt megtalálod:


vasárnap, február 23, 2014

Még mindig van remény

„Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.”
Pál levele a filippiekhez 4:19

Hosszú idők óta vársz rá, és hinni szeretnél abban, hogy lehetséges. Hogy te is megkaphatod, átélheted, megtapasztalhatod. Hogy Ő neked is megadja. Hetek, hónapok, évek pörögnek egymás után, és te még mindig vársz. Bár a lelkesedés alábbhagyott, a hit meggyengült, és úgy érzed, a remény is becsapott, de még kapaszkodsz. Talán görcsösen, néha akaratosan, néha pedig csak az emberi küzdeni akarással, amikor már minden eddigi esély visszavonulót fúj. 

De kezedet még mindig imára kulcsolod napközben, vagy csak ajkad sarkából röppen fel egy halk fohász az Ég felé. Aztán esténként, amikor elhalkul körülötted minden és mindenki, némán feltör belőled a vágy. Néha könnyek teszik keserűen sóssá a kérést, néha az értetlenség és a dobozba zárt látótér dühöt csal ki belőled, és repkednek a miértek, az „ez nem igazságos”-ok, és a „nem értelek” mondatok. Talánynak, megfejthetetlen rejtvénynek érzed Istent, a válaszát, ami nem akkor jön, amikor te szeretnéd, ami úgy látszik, nem is jön, vagy csak túl hosszan várat magára. Míg végül elfáradsz, és engedve az álom unszolásának, felfüggeszted a harcot másnapig, várva, mikor arat végleg győzelmet hited felett az idő és fásultság. 

Ma reggel Isten üzenete neked szól: Ő cselekszik. Nem abban a tempóban, amiben szeretnéd, és talán nem is úgy, ahogy szeretnéd. De Ő nem szűnt meg létezni, és már eltervezte, hogyan tesz pontot a kérdőjeled végére. Már megvan nála, miként is fogja betölteni vágyadat. Csak tarts ki, és meglátod! Tudom, nem egyszerű várni, és ordít benned a tehetetlenség, de bízz Istenben! Ő válaszol, Ő gondot visel rád. Mert még mindig van remény!