szombat, október 08, 2011

Két történet




















„Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.”
Zsoltár 34,19

"Hol van ilyenkor az a jóisten?” – gondolta a fiú a veszekedés után és beletaposott a gázpedálba. Az autó hirtelen felbőgött és egyre gyorsuló iramban kezdte falni az utat a sötét éjszakában. Csak mereven nézett előre, a település fényeit megtörte sok-sok, ablakon lefutó esőcsepp. A teste megfeszült, mereven tartotta a kormányt és véletlenül sem nézett a mellette reszkető lányra. Csak az járt a fejében, hogy érjenek már haza minél előbb, és ahogy vége lett mindennek, úgy legyen már vége ennek az utazásnak is. Délután indultak el otthonról együtt, amikor még minden rendben volt, most pedig már éjjel egy volt és nem maradt semmi, csak a csalódás és a harag. A következő elágazásnál nem a megbeszélt útra tért, hanem a rövidebbre, amit kevésbé ismert. A kanyar túl hamar jött a szakadék előtt. A vizes út csúszott, a blokkolt kerekek gumijai ennek ellenére füstölve sikítottak az aszfalton. Egy pillanatra azt hitték, ez az utolsó hang, amit hallanak. Eltűnt az út, eltűnt a fű, a bokor, csak a mélység tátongott előttük a szélvédőn keresztül, amikor zökkenéssel megállt az autó. Eltelt néhány perc, mire ráeszméltek, hogy élnek és hogy az autó megállt közvetlen a zuhanás előtt. Aztán mindketten rájöttek, hogy egymás kezét fogják.

"Hol van ilyenkor a jóisten?” – kérdezte magától az öregember, ahogy a nővérke felé botorkált a folyosón. Nem akart segíteni senki és neki túl sok problémája volt. Egyrészt nem aludta ki magát, mert összezárták egy haldoklóval, és az csak nyöszörgött és jajgatott egész éjjel. Másrészt aggasztotta a sok adósa. Több milliója volt kiadva uzsorára, és senki sem akarta már megadni, de ami a legrosszabb volt, hogy beszedni sem. Hiába ígérte a felét az orvosoknak, meg a mihaszna nővéreknek, azok sem voltak hajlandók segíteni. Neki meg már nem volt ereje hozzá. Arra volt kárhoztatva, hogy ezen a lepratelepen élje le az életéből azt a pár hónapot, ami még hátra volt. Egy pillanatra úgy érezte, hogy a rák, ami a szervezetét pusztította, nem csak a testében volt jelen, hanem már évtizedek óta pusztította az egész életét, mert a lelkében kezdődött. Tönkretette a házasságát, a gyerekeihez való kötődést a sok szeretetlenség, a közöny, a merevség. Aki a pénz embere lesz, annak nem lehetnek barátai, az csak önmaga marad. Aki mindenkit elüldöz maga mellől, az végül megérdemli a sorsát. Csak ez a nővérke, vagy mi, maradt; ez a bibliás. Amikor odaért, nem azt látta a szemében, amit a többiekében. Talán ez a barátság, ez az együttérzés késztette arra, hogy mégis kimondja: „Nővérke, kérem, olvasson nekem a bibliából!”