szombat, december 20, 2008

Meghívott vendégek

„Ekkor így szólt hozzám: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzős lakomájára!” Majd ezt mondta nekem: „Ezek Isten igaz igéi.”
Jelenések könyve 19,9

Mindig nagy öröm egy meghívó érkezése, ami egy kedves rokonunk vagy barátunk menyegzőjéről értesít. Ha a meghívóhoz még egy vacsorára invitáló kártyát is mellékelnek, akkor az örömünk még nagyobb. Ennek oka az, hogy egyrészt nemcsak a szertartást kísérhetjük figyelemmel, hanem az utána következő vacsorán is bekapcsolódhatunk az ifjú pár örömébe. Továbbá az a tudat, hogy különösen kedvesek és fontosak vagyunk számukra, mert nélkülünk az örömük még az ünnepi vacsora közben sem lenne teljes. Bár az esküvői vacsora meghívás örömteli, néha azonban teherré is válhat, mert azt kezdjük számolgatni, hogy mekkora értékű ajándékot vegyünk az ifjúpárnak, hogy az megfelelő ajándék legyen, ami nem is túl olcsó, de azért anyagilag sem terhel meg bennünket. Ez aztán az egész örömteli alkalmat tönkre teheti.

Sajnos ez az utóbbi fajta hozzáállás az Bárány mennyezői meghívását is beárnyékolhatja. Pedig a bárány nem más a Biblia tanúsága szerint, mint „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus,”aki „már megáldoztatott.”(1 Kor. 5,7). Vagyis a meghívónk a legdrágább áron készült el. Ami azt tudatja velünk az Istenről, hogy számára különösen kedvesek és fontosak vagyunk, mert nélkülünk az öröme még az ünnepi vacsora közben sem lenne teljes!


Talán félre érthető az idézett részben szereplő „hivatalosak” kifejezés, mert azt feltételezi az Örökkévaló Istenről, hogy hozzánk hasonlóan Ő is nem mindenkit hív meg a vacsorára a vendégek közül, hanem kedve szerint válogat. Ez nem így van! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János ev. 3,16.) A meghívás mindenkié, aki elfogadja és elmegy. Tehát a boldogság - a meghívottak boldogsága - a miénk is, amennyiben ott akarunk lenni az esküvői vacsorán!

Kedves olvasóm: A mai napodat is vidámítsa meg az eljövendő vacsorára való meghívás bizonyossága, ami az Örökkévaló Isten megváltozhatatlan szaván nyugszik!

péntek, december 19, 2008

Kitartó szolgálat

„És mondjátok meg Arkhippusnak:
Vigyázz a szolgálatra, melyre vállalkoztál az Úrban,
hogy azt betöltsed!”

Kolossé 4:17

A kolossé levél végén Pál apostol arra kéri a gyülekezetet, hogy adják át üdvözletét Arkhippusnak, aki a gyülekezet egyik tisztségviselője lehetett. Nem sokat tudunk róla, hiszen összesen kétszer kerül említésre a neve az Újszövetségben (Kolossé 4:17; Filemon 1:2), mindkét alkalommal Pál leveleiben.

Minden bizonnyal valamiféle fontos feladata lehetett a kolosséi közösségben, hiszen „vállalt szolgálatról” beszél az apostol, amiben hűséget kell tanúsítania. A filemoni levélben Pál apostol „bajtársnak” nevezi őt, ami arra enged következtetni, hogy az apostol küzdőtársa lehetett, sok veszélyt, bajt és szenvedést is elhordozva az evangélium hirdetésének ügyéért.

Az Arkhippusnak szóló apostoli intelem mindannyiunknak szól. Vigyázzunk a szolgálatra, vagyis az Úrtól kapott megbízásra úgy tekintsünk, mint valami drága feladatra, amiben egyrészt jogunk, másrészt kötelességünk helytállni. Isten tervében mindenkink megvan a maga helye. Gyülekezeteink tagjai közül senki sem lehet „munkanélküli”, hiszen a Szentlélekisten személyre szabott képességeket és lelki ajándékokat ad mindenkinek, hogy azokat Krisztus szolgálatában kamatoztassa.

Pál apostol felhívásából megtanulhatjuk azt is, hogy időről-időre szükségünk van arra, hogy számot adjunk a ránk bízott szolgálatról. Tudhatjuk ugyan, hogy Isten milyen feladattal bízott meg minket, ismerhetjük képességeinket, mégis megtörténhet, hogy nem töltjük azt be, nem tesszük, amit tennünk kellene. A tisztséget nem csak viselni kell, hanem hűséggel be kell azt tölteni!

Ma reggel gondoljunk arra, Istennek szüksége van ránk! Mindannyiunknak adott megbízást, feladatot, amiben helyt kell állnunk. Ő megadja a szükséges erőt, bölcsességet, és képességet, a mi részünk pedig, hogy készségesek legyünk, és engedelmeskedjünk. Imádkozzunk azért, hogy a mi válaszunk is olyan legyen, amilyen Ésaiás próféta válasza volt, amikor az Úr szolgálatra hívta őt: „És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ésaiás 6:8).

Isten segítsen bennünket, hogy felismerve Istentől kapott megbízatásunkat, mindig helytálljunk abban, s megtapasztaljuk az Úrért végzett szolgálat múlhatatlan örömét.

csütörtök, december 18, 2008

A tanítványok boldogsága

Tanítványaihoz fordult, és nekik külön ezt mondta: "Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek: sok próféta és király szerette volna meglátni azt, amit ti láttok, de nem látták meg, és hallani azt, amit ti hallotok, de nem hallották meg."
Lukács evangéliuma 10:23-24

Misszióút erszény, tarisznya és plusz saru nélkül. Nem olyan kényelmes, mert bár cipekedni nem kell, de csak az van, amit eléd raknak. Nincs bevásárlókörút, kedvenc ételek csak így, vagy úgy elkészítve, hanem „azt egyétek, amit elétek tesznek” van. Nincs rövidtávú, középtávú és hosszútávú gondoskodás magunkról, hanem bizalom van Istenben, Aki a mindennapit ki fogja rendelni. Lehet, hogy nem többet a hollók csőrében éppen elférő adagoknál, vagy a szegények asztaláról jutó egyszerű ételnél, de annyiról mindig gondoskodik.

Még az ördögök is engednek a tanítványoknak - ez már igen. Így már érdemes egy kicsit koplalni, meg nehézségeket felvállalni. Pedig Jézus azt mondta, hogy ne így gondolkozzunk: ne annak örüljünk, ha az ördögök is engednek, hanem annak örvendezzünk, hogy a nevünk fel van írva a mennyben.

Milyen jó volt Jézus tizenkét tanítványának, a hetven tanítványnak és a névtelen kortársaknak Jézust látni. Még jobb volt annak, akit Jézus meggyógyított, vagy feltámasztott. De mi is boldogok lehetünk, mert bár mi nem látjuk Jézust a saját szemünkkel még, de mi tudjuk, hogy milyen volt, mert a Biblia pontosan leír mindent, ami lényeges. Sokkal jobb nekünk, ha ismerjük Jézust, bár nem látjuk az arcát, mint Pilátusnak, vagy Heródesnek volt, akik szemtől-szemben beszélgettek Vele, mégsem ismerték fel, mint Megváltót.

Nekünk még azoknál az ószövetségi nagy hithősöknél is jobb, akik ugyan tudtak a majdan megérkező Messiásról, akiről bár sok apróbb és nagyobb eseményt és körülményt lehetett ismerni a próféciákból, de ők nem tudták egészen pontosan, milyen is lesz. Ezért történhetett meg, hogy az ószövetségi pontos próféciák ellenére Jézus korának legnagyobb vallási tudósai, akik kívülről ismerték az Írásokat, mégsem párosították a Messiás szóhoz Jézust.

Az ószövetségi próféták nem tudták, hogy a megrepedt nádszál el nem törése azt is jelenti majd, hogy Jézus megmossa áruló tanítványának a lábait az árulás előtti utolsó percekben. Ők nem tudhatták, hogy Jézus a Gecsemáné kertben, amikor mintha egy gyilkost vagy egy rablót akartak volna elfogni, úgy körbevették, akkor Jézusnak az lesz a legfontosabb, hogy a tanítványait szabadon engedjék el. Nem tudták, hogy Jézus sírni fog a legjobb barátja temetése után, mert az ő rokonaival együtt szánni fog mindenkit ezen a földön, akinek valaha is el kell veszítenie valakit, aki fontos neki.

Nekünk jobb, mint bárkinek az Ószövetség idején, de jobb a tanítványoknál is, mert mi értünk majdnem mindent, ami Jézusra vonatkozó prófécia volt. Utólag könnyebb beazonosítani, ami előre még talányosnak tűnt. Sok próféta és király szerette volna látni, amit Jézus tett, de pont akkor, amikor történnek az események, mindig nehezebb jól érteni. Az események folyamatának van egyfajta késleltetése, amely arról gondoskodik, hogy amikor később egy teljesebb képet látunk az események nagyobb vonulatáról, akkor jobban értjük őket.

szerda, december 17, 2008

Kezdődjön az aratás
„És más angyal jöve ki a templomból, nagy szóval kiáltván annak, a ki a felhőn ül vala: Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója megszáradt.”
(Jelenések könyve 14. fejezet 15. vers)

Ma, amikor legtöbben előre elkészített, finomított élelmiszereken élünk, melyek alapanyagát hatalmas gépek takarítják be és dolgozzák fel, szinte elképzelni sem tudjuk, milyen volt szüleink, nagyszüleink korában egy aratás. Ekkor vált igazán nyilvánvalóvá, egyrészt, hogy milyen munkát végeztek a mag elvetésekor, és hogy a következő esztendőben mi és mennyi kerül az asztalra.

Az aratás képét a Szentírás is felhasználja a végítélet leírásának bemutatására. Jézus példázataiban nem véletlen, hogy olyan hasonlatokat használt, amivel kora hallgatóinak képzeletvilágát megfoghatta, és megmozgatta.

Ez az aratás Jézus második eljöveteléről beszél. Ő az, aki a felhőn ül és sarlóval kezében várja a betakarítás idejét. Akárcsak a földi gazdák, Ő sem vár a végtelenségig, hanem a megszabott időben megindítja sarlóját.

De mi a helyzet a szántófölddel? Milyen termést hajtott a föld? Milyen hajtást érlelt a korai és a késői eső?

Ha a világra tekintek, ha a rengeteg katasztrófát, a mérhetetlen szenvedést látom, én is az angyallal együtt mondom: Indítsd a sarlódat!

De ha magamra nézek…

Annyi mennyei táplálék után szívem szántóföldjén már kalásztengernek kellene hullámoznia, ehelyett azonban „a szeretet, az öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.” (Gal.5:22) valamicske növénykezdeményei vannak. Hogyan érhetnének be ezek az aratásig?
„Ha elfogadtad Krisztust személyes Megváltódnak, akkor igyekezz önmagadat elfelejtve másokon segíteni! Beszélj Krisztus szeretetéről és jóságáról! Végezz el minden kínálkozó feladatot! Érezz felelősséget másokért, és minden hatalmadban álló eszközzel igyekezz megmenteni az elveszetteket! Ha befogadod Krisztus Lelkét az önzetlen szeretet és másokért való szolgálat lelkét -, magad is növekszel és gyümölcsöt teremsz. A Lélek ajándékai beérnek jellemedben. Hited nő, meggyőződésed elmélyül, szereteted tökéletes lesz. Egyre jobban tükrözöd Krisztust mindenben, ami tiszta, nemes és szép.” (E.G.White: Krisztus példázatai 40.o.)

kedd, december 16, 2008

Bizalom - olimpia

” ...amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. "
(János 16,13)

A kínai nyári olimpia hatására a nemsokára nyolcéves lányom sportágat váltott és elkezdett judozni, aminek én magam is „áldozatául” estem. Eleinte csak elkísértem őt, majd, mivel jó kihívásnak tűnt, meg azért is, mert fizikailag komoly erőpróbát jelent, beálltam a sorba. Az első földharc alkalmával beleestem a kezdők hibájába: mindenáron győzni akartam. Jól elpáholtak. Azóta sokat tanultam. Az ellenfél iránti tiszteletet, erőm beosztását, technikai fogásokat. Amint ez lenni szokott, most kezdek rájönni, milyen hosszú tanulási folyamat előtt is állok. A mester megmutatja, mit kell csinálni, s minél többet és odaadóbban gyakorolok, annál jobban fog menni.

Gyakran hisszük azt, hogy a hitélet terén más törvények uralkodnak. Pedig mindegy, hogy miben szeretnél jobb lenni, ahhoz az kell, hogy gyakorold, amennyit csak lehet. Gyakorolni kell az autóvezetést, az idegen nyelvek használatát, a főzést, hogy csak néhány hétköznapi példát említsek.

Még inkább igaz ez emberségünk megélésének viszonylatában. Ha keveset találkozunk a párunkkal, ha ritkán e-mailezünk a barátainkkal, ha nem hívjuk fel időnként ismerőseinket, akkor bizony „kijövünk a gyakorlatból”, azaz nem fejlődik az adott kapcsolat.

A Szentlélek általi vezetés legalább annyira kapcsolat alapú, mint amennyire ismeretek függvénye. Sőt inkább függ az imakapcsolattól, mint elméleti ismeretektől, bár e kettő nem zárhatja ki egymást. Érteni Isten hangját, úgy tapasztaltam, döntések kérdése. Minél gyakrabban döntök úgy, hogy követem a mennyei tanácsot, annál inkább növekszik a bizalmam a tanácsok Forrása iránt –„Nagy a mi Urunk és igen erős, bölcsessége határtalan.” Zsolt 147,5 –, s ahogyan növekszünk az iránta táplált bizalomban, hitben, úgy növekszik a feltárt „igazságok” száma, jelentősége is.

Ellen G. White így ír a Krisztus példázatai - című könyvének 228. oldalán: „A mennyben is állandóan fejlődni fogunk. Milyen fontos tehát, hogy ebben az életben miként alakul jellemünk!”

Fejlődjünk hát Urunk iránti bizalomban, mert az ismeret, amit Ő tud adni, kizárólag ebben a formában sajátítható el.

hétfő, december 15, 2008

A lankadatlan jóság jutalma

„A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk, ha meg nem lankadunk.”

(Galáciabeliekhez írt levél 6:9)

A törvényekben az a jó, hogy kiszámíthatóak. Ez igaz a természeti törvényekre, a fizika törvényszerűségeire, és a lelki élet törvényeire egyaránt.
Ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket annak mindig meg van a következménye. Ha figyelünk rájuk, tudunk tervezni, nem érnek váratlan meglepetések.
A törvényszerűségek biztonságot is nyújtanak. Ki lehet számolni, hány kilométert tudunk megtenni egy liter üzemanyaggal. Tudjuk azt, hogy egy adott anyag milyen tulajdonságokkal bír, és nyugodtak lehetünk afelől, hogy ha elvetünk pl. egy búzaszemet, nem rizs fog belőle kikelni. Isten tervezte így mindezeket.

Mai igénk a vetés-aratás törvényével vezeti be jó lankadatlan cselekvésének fontosságát. Ha jót akarunk magunknak (úgy a jelenben, mint a távoli jövőben, és a még távolabbi örökkévalóságban…), akkor a jót kell vetnünk.
Már csak az a kérdés, hogy mi az a „jó”, amit konkrétan tennünk kell? Az idézett szöveg előtti mondat így hangzik: „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.” (Gal 6:8).

Pál a rossz és a jó fogalmát a testi él lelki dolgokkal mutatja be. A testi dolgok alapvetően az önző ember jellemzői. Világunkban is a legtöbb kívánság a testtel kapcsolatos. Kényeztetni a testünket, örömet szerezni, élvezni az életet. Az önző ember a maga javát keresi, magára költ, magára áldoz. Ezek önmagukban nem feltétlenül rosszak, de előbb-utóbb az enyészeté lesz.
A Lélek dolgai maradandóak és másokra irányulnak. Amikor adunk, vagy adakozunk áldozatot hozunk, nemcsak anyagi dolgokról mondunk le, hanem kapcsolatokat építünk. A jó kedvű adakozás istentisztelet, lelki vetés, kapcsolatépítés. Amikor valakivel jót teszek, elvetek egy lelki magot, amely idővel gyümölcsöt terem. Olyat, amire számítok, amit megérdemlek.

Gyermekkoromban a kertünk mögött volt egy búzatábla. Szerettünk ott játszani, és vártuk a nyarat, amikor a megjelentek a hatalmas kombájnok és learatták a beérett kalászokat. Most, hogy visszagondolok ezekre az időkre, érdekes, hogy nincs előttem egy olyan emlékkép sem, hogy hogyan és mikor vetették el a magot. Pedig anélkül aligha lehetett volna aratás.
Ne legyünk restek vetni a jó magokat. Lehet, hogy ez nem lesz túl látványos, vagy feltűnő, de Isten tiszteletben tartja saját törvényeit, és a maga idejében learatjuk, amit vetettünk.

vasárnap, december 14, 2008

Isten országának ereje

„Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.”
1. Korinthusi levél 4:20

Szöveg… Nagyítás... Reklám... Duma... Körítés… Halandzsa… Ugye tudnánk folytatni a sort. Milyen meglepően sok szót használunk a verbális szemétre! Szinte észre sem vesszük, hogy már nem is figyelünk igazán arra, amit mondanak nekünk. Sokkal inkább elfoglalnak bennünket saját gondolataink, meg az, hogy kitaláljuk, vajon mit is akar az a másik ezekkel a szavakkal elérni…

Hogyan állunk a verbális inflációval? Régi problémáról van szó, aminek létéről a Biblia beszámolt már kétezer évvel ezelőtt. Hadd fogjuk tetten a jelenséget a pozitív oldalról: „... Szombaton azonnal a zsinagógába ment [Jézus], és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók” (Márk 1:22.) Amennyiben megfigyeltük az előző mondatot, észrevehetjük, hogy nem is annyira az írástudók beszédével volt a gond. Jézus maga is azt mondta: „Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik” (Máté 23:3). A Jézust hallgató embereket az ragadta meg, ahogyan szólt: hatalommal. Jézus szavában benne volt az élete!

Pál apostol is valami hasonlóra apellál, amikor kifakad: „Mi bolondok vagyunk a Krisztusért, ti pedig okosak a Krisztusban, mi erőtlenek, ti pedig erősek, ti megbecsültek, mi pedig megvetettek. Mind ez ideig éhezünk és szomjazunk, ruhátlanok vagyunk, és bántalmakat szenvedünk, otthontalanul bujdosunk, és tulajdon kezünkkel dolgozva fáradozunk. Amikor gyaláznak, áldást mondunk, amikor üldöznek, tűrünk, amikor rágalmaznak, jó szóval válaszolunk; szinte a világ szemétjévé lettünk, és mindenki söpredékévé mind ez ideig.” (1Korinthus 4:10-13) Még mielőtt engednék a csábításnak, és hosszú lamentálásba kezdenék a pásztori munkáról egy friss élmény hatása alatt, hadd mutassak rá az idézett szakasz lényegére: Nem a beszéd teszi az embert, hanem a tett! Gondoljuk végig és remegjünk…

Mit árulna el rólunk egy nap, amelyben csak a tetteinket nézné végig a szemlélő? Elárulná, miben hiszünk? Elárulná, mit tartunk értéknek? Tanúskodnának tetteink mellettünk? Annál is fontosabb ez a kérdés, mivel tényleg így lesz egy nap, amelyen végignézik az életünket: „Íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint” (Jelenések könyve 22:12). Milyen jó, hogy az ítélőbíró nem magunk vagy más ember lesz, hanem Isten. „Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsidókhoz írt levél 4:13).

Legyen hát ez a mai napunk bizonyíték a mennyről, és Isten jellemformáló erejéről!