hétfő, december 18, 2017

Jó hír!


„Az angyal pedig ezt mondta nekik: "Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”
(Lukács evangéliuma 2:10-11)

A betlehemi pásztorok többnyire kedves kis mellékszereplők Jézus születésének történetében. Jól megférnek a jászol körüli báránykák és bocik mellett. Nem volt akkor sem egy túlságosan megbecsült foglalkozás a pásztorkodás. Ezek az emberek szinte éjjel-nappal az állatok mellett voltak, nyilván kellően birkaszagúak, és magukon viselték az éjszakai „műszak” gyötrelmeit.

Mégis, az isteni terv úgy látta jónak, hogy ezek az egyszerű emberek hallják meg elsőként az igazán jó hírt, a Megváltó születését. Persze, közel is voltak, a betlehemi dombokon őrizték nyájukat, de nem lett volna illő dolog Jeruzsálemben – talán épp a templomban bejelenteni a nagy eseményt?

Máté evangélista beszámol a napkeleti bölcsek érkezéséről is, akik a különös csillagot követbe eljutnak Jeruzsálembe, ahol arról érdeklődnek, hogy hol kell megszületnie a próféciák Messiásának. Heródes miután összehívatta a főpapokat, írástudókat, megkapta tőlük a választ: „Azok ezt mondták neki: »A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: Te pedig Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.«” (Máté 2:5-6).

Az egész történetben az a legfájóbb, hogy elmentek Jézushoz az egyszerű pásztorok, a messziről jött idegenek, csak épp azok nem mozdultak, akik mindent tudtak róla a próféciák alapján. Így lett a világ legnagyszerűbb híre, a közömbösség, önteltség, hatalomféltés, tudatos vakság áldozata.


Azóta, úton-útfélen hirdetik a Megváltó születését, de csak kevesen fogják fel ennek igazi jelentőségét. Az emberré lett Isten a bűntől és következményeitől jött megváltani bennünket. Igen, beteget gyógyított, halottat támasztott, tömegeket jóllakatott, példás életet élt, szépen prédikált…, de mindez mitsem ér, ha meghagy (megmaradunk) bűneinkben. Betlehemben nem egyszerűen a „Jézuska” született meg, hanem az Üdvözítő (gör: szótér); Úr (Küriosz); Krisztus (Felkent), Király. Ez több, mint egy jó hír. Ez az, amire – Akire – szükségünk van ma is.

vasárnap, december 17, 2017

Szemüveget a bírónak!

„Kérünk titeket, testvéreink, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, akik elöljáróitok az Úrban, és intenek is titeket. Munkájukért nagyon becsüljétek és szeressétek őket! Éljetek egymással békességben!”
Pál első levele a thesszalonikaiakhoz 5:12-13 

Az adventi várakozás heteit élve, év vége felé közeledve vegyes érzések tolonganak a szívedben. Egyrészt teljesen kifáradtál, és legjobban azt szeretnéd, hogy az év végével a téged nyomasztó problémáknak is vége legyen. Valamint az se lenne rossz, ha átlépve az új esztendőbe, varázsütés-szerűen elmúlna rólad ez a kipihenhetetlen kimerültség, és úgy indulhatnál neki az előtted álló útnak, mint aki két hónapot nyaralt egy nem túl sűrűn lakott szigeten. 

Ingerlékenyebb vagy és nem okoz gondot számodra, hogy meglásd a dolgok negatív oldalát. Ugyanakkor érzed azt is, hogy ez egy különleges időszak, vágysz a szeretet, megbecsülés, elismerés után, és másokat is jó lenne megajándékozni azzal, hogy kifejezed irántuk szavak és tettek által azt, amit a szívnek is éreznie kellene. 

Ma reggel Isten egy különleges kéréssel fordul hozzád. Minden fáradtság és benned dúló vihar ellenére vedd észre azokat, akiket a vezetés felelősségével áldott meg az Úr, azzal hogy azt a közösséget kormányozzák, amibe te is beletartozol. 

Igen, ők is emberek. Követnek el hibákat, amiket könnyű észrevenni, mert ahol te helyet foglalsz, onnan egészen más megvilágításból szemlélheted a dolgokat. Nem nehéz meglátni a kevésbé előnyös tulajdonságaikat sem, hiszen ott vannak elől, a célkeresztben. 

Ma reggel Isten azt kéri tőled, hogy becsüld meg ezeket az embereket! Imádkozz értük, legyél hozzájuk őszinte. Krisztus szeretetével őszinte. Vedd észre mindazt a jót, amiben általuk részesített téged a Mindenható, és légy hálás. 


Ma ne állj be a lelátók mindent mindenkinél jobban tudó szurkolótáborába, akkor se, ha ez a könnyebbik út! Ma adj egy esélyt, hogy az éremnek több oldala is létezhet! Ma fordulj szeretettel és megbecsüléssel vezetőid felé. És vidd el ezt a jó szokást az adventi időszakon is túlra! 

szombat, december 16, 2017

A kis teknős meséje


"Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok."
1 Thesszalonika 5,16-18

Amikor a kis teknős kibújt a tojásból azonnal rácsodálkozott erre a világra:
- Ó, de csodálatos, de ragyogó! - dicsérte a tópartot, a csillogó, hullámzó vizet, amit először pillantott meg. - Vajon honnan van ez a sok szépség?
- Hát természetesen Isten teremtette mindezt. - brekegte mellette a leveli béka, mire a kis teknős nagy szemeket meresztett rá.
- Isten! Köszönöm Jóisten! És, mond csak - fordult a béka felé - ez az Isten engem is ismer?
- Hát persze, hogy ismer téged, te kis oktondi. - mondta az és felfújta a hólyagjait.
- De jó! - lelkendezett az újszülött. - Gondoltam is, mert ahogy megszülettem ilyen csodát adott nekem. De mond csak, akar tőlem valamit ez a Jóisten?
- Hát persze, hogy akar, mindig akar valamit. - Fújta ki a levegőt a távoli rokon és ettől szemmel láthatóbban kisebb lett és meg is könnyebbült. - Azt akarja, hogy kapd el olyan ügyesen a nyelveddel a legyeket, mint én. Azzal ki is lövellte piros, hosszú nyelvét, ami rá is tapadt egy arra tévedt rovarra. Majd visszarántotta és az szárnyaival együtt eltűnt hatalmas szájában.
- Ó! - csodálkozott kis barátunk, majd nyelt egyet, mert ő is éhes volt. - Én is megpróbálhatom? - kérdezte. - Hogy kell?
- Egyszerű. A szemeddel célzol, a nyelveddel megragadod és beszippantod. Így ni. - mutatta a nyelves mester és egy újabb légy tűnt el a szájában.
A kis teknős mereven nézett előre egy virág felé, ahol egy dongó döngicsélt. Jó előre nyújtotta a nyakát, teleszívta magát levegővel, ahogy csak tudta, majd nagy erővel kifújta, ahogy látta. De a nyelv, nem lövellt úgy ki a szájából, mint kellett volna. Szomorúan lehajtotta a fejét és elballagott. Nemsokára beért az erdőbe. körülvették a fák lombjai, az erdőszél pompás virágai és újból jobb kedvre derült.
- Ó, de csodálatos! - sóhajtott fel újra.
- Mi? Mi csodálatos? - kérdezte valaki. A kis teknős felé fordult és egy fatörzs mögül először csak két billegő fület látott. Gondolta, oda kell beszélni, mert önnét jött a hang.
- Hát a világ, amit a Jóisten teremtett. - mondta kicsit bátortalanul.
- Az már szent igaz. - szólalt meg a két fül gazdája. - Különösen a kertek! - mondta, majd előugrott a fa mögül. Puhán ért földet, erős lábai könnyedén tartották testét.
- Mik azok a kertek? - kérdezte páncélos barátunk?
- Hát az, ahol a répa terem. - nyalta meg a száját a nyuszi, mert ő volt az. - A világ egyik legfinomabb eledele. - mondta.
- Én is éhes vagyok. - jelentette ki a kis teknős. - Szerinted Isten nekem is adna abból a répából?
- Hát hogyne adna! - mondta a tapsifüles. - Hiszen téged is kedvel.
- De jó! És, ha kedvel, akkor szerinted mit szeretne tőlem?
- Természetesen azt, hogy ugorj akkorát, mint én. Muszáj akkorát ugranod, hiszen csak így juthatsz át a kerítésen a répához.
- Kérlek mutasd meg, hogy kell!
A nyúl egy pillanatig rábámult, majd egy szempillantás alatt megfeszítette lábának rugóit és átugrotta a mellette kéklő harangvirágot.
- Így. - mondta röviden. - Na, most te jössz. - bátorította.
A kis teknős megpróbálta összeszedni minden erejét, megfeszítette lábizmait, hogy elrugaszkodjon, de páncélja túl nehéznek bizonyult.
- Ez nem sikerült! - keseredett el.
- Nem baj, akkor gyakorolj. - mondta a nyúl. - Amikor kicsi voltam, mint te; én is kisebb magassággal kezdtem.
Azzal keresett egy botot a földön és rátette két alacsony gombára.
- No, rajta! Próbáld újra! - biztatta társát.  - Menni fog.
Kis barátunk neki iramodott - már amennyire egy ilyen jószág neki tud iramodni. Mellső lábával át is lépett az akadályon, de a hátsóval leverte azt.
- Túl ügyetlen vagy. - legyintett a tanítója. - Ez így nem fog menni soha! - törte le végképp diákja reményeit.
A kis teknős nem is válaszolt, orrát lógatva indult az erdő belseje felé. Nem is látott, nem is hallott semmit egy darabig. Szomorúságából egy rendkívüli dallam ébresztette fel.
- Ó, mi ez a gyönyörűség? - kérdezte magától. - Nekem nincsenek jó füleim, de még így is tudom, milyen szép.
- Én vagyok. - csicseregte a fülemüle és billegette magát hozzá a fa egyik kinyúló, vékony ágán.
- Honnan van neked ilyen szép hangod?
- Hát Isten adta, mert szeret engem.
- A béka, meg a nyúl szerint engem is szeret a Jóisten. Szerinted nekem is adna ilyet?
- Biztosan. - mondta a madár, majd kicsit kételkedve hozzá tette - Ha valóban szeretetre méltó vagy.
- Úgy szeretnék énekelni! - lelkendezett a teknős. - Szerinted ezt szeretné, hogy én is énekeljek?
- Hát persze. - mondta a madár. - Isten azt szeretné, ha mindenki dicsőítené őt. - azzal bele is kezdett egy újabb trillába.
- Hogy kell énekelni? - kérdezte a teknős.
- Hát szívből. - dalolta a madár és el is repült. Kis barátunk csak állt, ott egy darabig. - Hát, hogy tudna ő magától megtanulni így dicsérni az Urat. Elszomorodott és lábait, fejét is behúzta a páncéljába.
Egyszer csak hallja, hogy valaki leül mellé és kérdi:
- Mi a baj kis teknős?
- Szomorú vagyok. - bújt elő a rejtekéből és csodálkozva nézte egy öregember kedves arcát.
- Miért vagy szomorú? - kérdezte a bölcs.
- Mert nem tudom, hogy van-e valójában Jóisten.
- Hát persze, hogy van. - mondta lágyan az öreg és megsimogatta a páncélját. A kis teknős felbátorodott:
- És szerinted szeret engem?
- Igen, szeret téged. - jött a megnyugtató válasz.
- És, ha szeret engem, akkor mit akar, hogy mit tegyek? - kérdezte vágyakozva, mert azt remélte, most nem valami olyan lehetetlen dolgot hall, mint a békától, a nyúltól, vagy a fülemülétől.
Az öreg bölcs rámosolygott, majd ezt mondta:
- Ő mindenkor csak annyit kér, hogy örüljünk, majd imádkozzunk és legyünk hálásak neki.
- Ez, ez nagyon jó! - sóhajtott fel a kis teknős, és a szíve megtelt hálával.

péntek, december 15, 2017

A rendőr és a törvény

Tegyük fel, hogy autóval mész a városban, és tudod, hogy minden utca, minden zebra, minden útkereszteződés be van kamerázva. S mivel tudod ezt, úgy közlekedsz, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Megállsz a zebra előtt, körülnézel, nem akar-e valaki lelépni, elengeded a balra nagy ívben fordulni akarót, holott te vagy a főúton, még véletlenül sem mész át a sárgán, és még folytathatnám. Közben végig morogsz. ’Nem tudott volna ez a gyalogos egy kicsit fürgébb lenni?’ ’Nehogy már balra akarj kanyarodni! Várj csak a sorodra!’ ’Ezen a sárgán még éppen át tudok slisszolni!’ Ideges, frusztrált vagy, és folyamatosan morogsz a törvények, szabályok miatt. Ha megállít a rendőr, pontosan tudod, hogy csak 3 km-rel lépted át a sebességhatárt, s ha ő 15-t mond, akkor rossz a kamerája, és méltatlankodsz.
Azonban, ha zsigerből becsületes vagy, ha elfogadod, hogy vannak szabályok, akkor bár lehet, hogy itt-ott követsz el apróbb szabálytalanságot, de nem akarsz görcsösen megfelelni a követelményeknek. Egyszerűen azt teszed, ami a helyes, és nem a jutalomért, hanem azért, mert így helyes.
Egészen más a helyzet Istennel Ha tényleg jó kapcsolatban vagy vele, azért tartod meg és be a törvényt, mert szereted Őt, és nem azért, hogy ezáltal megfelelj neki. Nagy különbség!
Egyszerűen fájna a lelkednek, ha megszomorítanád Őt. Nem tudnál a szemébe nézni. És ha mégis itt-ott átlépted a határt, beleestél, elkövetted, akkor tudod, hogyha őszinte bűnbánattal fordulhatsz Hozzá, nem fogja fölhánytorgatni. Igazi apa-fia kapcsolat van köztetek. Őszinte szeretet-kapcsolat.
Ezt olvashatjuk a mai igében a Zsidókhoz írt levél 8. fejezet 10. versében:
„Ezt mondja az Úr: Törvényemet elméjükbe adom, és szívükbe írom azokat. Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek.”


csütörtök, december 14, 2017

Állhatatos ragaszkodás

„Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.” 2Thesszalonika 2:15

A lekvár alá kell vaj, a Nutella alá viszont nem.
Mindig is így ettem, és így logikus. Ragaszkodom is ehhez a nézetemhez, és nekem így ízlik, fordítva biztosan nem lenne olyan finom, és amúgy sem eszi senki úgy. Így tanultam szüleimtől, és a testvéreim is mind így eszik. A pizzára ketchup kell, a lángos másnap már csak lekvárral jó. A kőrözöttbe hagyma, a levesbe pedig tejföl dukál.

A szokás hatalma mindenkit fogva tart, ha az ember nem vigyáz, könnyen a kedvenc mondatává válhat: “De mi nem így szoktuk csinálni.” Tele vagyunk hagyományokkal, legyen szó az étkezőasztaltól egészen az oltárig, melyekhez jobban, vagy kevésbé ragaszkodunk.

A valóságban azonban, bár ez nem mindig tudatosul bennünk, kétféle “hagyomány” létezik. Nevezzük őket 1-es és 2-es típusú hagyománynak!

Az 1-es típusú hagyomány az a szabályrendszer, megszokás, vagy szokások sorozata, melyeket az előző generációk hagytak ránk, vagy melyeket valamikor régen mi alakítottunk ki magunkban, és mára már berögződtek annyira, hogy ne akarjuk őket elhagyni. Leggyakoribb ismertetőjegye a tolerancia hiánya, és a mondat, miszerint “nálunk nem ez a szokás”.

A 2-es típusú hagyomán viszont az, amiről Pál beszél a mai szakaszban. A thesszalonikai gyülekezetben hamis tanítók kezdtek hirdetni furcsa dolgokat Pál és más apostolok nevében, akik sokakat el is hitettek és manipuláltak. Pál ezek ellen a tanítók ellen ajánlja a 2-es típusú hagyományt, görög nevén παράδοσις (paradoszisz), más fordításban “tudomány”-t. Ez a hagyomány szilárd alapokon áll. Ez a hagyomány Istent tükrözi, hiszen a Biblia az alapja, a tudás, az ismeret, nem pedig a saját, vagy az elődeim gondolkodásmódja. Legfőbb ismertetőjegye a tolerancia, az elfogadás és a szeretetteljes hozzáállás.

A kérdés csak az, hogy te melyik hagyományhoz ragaszkodsz inkább?

szerda, december 13, 2017

A jókedvű adakozó



„Azt mondom pedig: Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat. Kiki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.”
(Korinthusbeliekhez írt második levél, 9. fejezet 6-7. vers)

Ó, hányszor fantáziáltunk és énekeltük a Hegedűs a háztetőn című musical főszereplőjével, Tevjével a tejesemberrel együtt: ’Ha én gazdag lennék, jaga-diga-diga-daj, jaga-diga-diga-daj…’

No de mihez is kezdenél annyi pénzzel? Meg különben is, a keresztény vallás szerint a pénzvilág az ördög területe, nemde?

Valóban sokan gondolják így, csakhogy a Biblia szerint nem maga a pénz, nem maga a vagyon, mint eszköz a rossz és bűnös, hanem annak a ’szerelme’ (1Tim.6:10), azaz a hozzá fűződő helytelen viszonyulás.

Ezt rakja helyre Isten egyik legnagyszerűbb nevelő eszköze; az adakozás. Mely által megtanulhatjuk, hogy:

Az Úré a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai.” (Zsolt.24:1) „Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna?”(1Kor.4:7) „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda, vissza.” (Jób 1:21) Vagyis, az Örökkévaló Isten minden dolognak a tulajdonosa, aki kölcsönbe adja nekünk azokat.

„Mindenkinek azonban haszonra adatik” (1Kor.12:7), ami nemcsak a Lélek ajándékaira igaz, hanem az életerőnktől kezdve, a képességeinken át egészen a befolyásunkig.

Így, amikor adakozunk, kifejezzük, hogy hiszünk a Teremtő Istenben, aki gondoskodik rólunk. Elismerjük, hogy a ránk bízott javakért felelősek vagyunk. Ugyanakkor elfogadjuk az isteni küldetést, hogy minden áldást jó sáfárként megosztunk másokkal. És ezáltal még jobban megérthetjük mi magunk és megérthetik mások is, hogy milyen szeretettel viseltetik a mennyei Atya irántunk.

Ne feledd tehát: „aki bőven adakozik, annál inkább gazdagodik; és aki megtartóztatja a járandóságot, szűkölködik. A mással jóltevő ember megkövéredik; és aki mást felüdít, maga is üdül.” (Péld.11:24-25)

kedd, december 12, 2017

Ne szomorkodj tovább! Gyógyítsd meg a szívedet!

„Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.

Korinthusbelikhez írt második levél 7. fejezet 10. vers



Megbántottam-e már Istent? Igen, többször is és nagyon bántam. De amit még ennél is jobban bántam, hogy ezt újra és újra megetettem és megteszem. Próbálom elhagyni a bűnt, de sokszor csak az után eszmélek rá, hogy rosszat tettem, miután már megtettem. Szégyellem magam, mert megbántom azt, aki a legjobban szeret.

Ehhez hasonló érzések mindenkiben megfogalmazódtak már, azért, mert átéltünk hasonlót. Megbántottuk azt, aki hozzánk a legközelebb áll, házastárs, szülő, testvér, barát. Habár nehezemre esik felfogni, hogy Isten ezeknél a személyeknél is jobban szeret, jobban törődik velem, mégis számtalanszor megbántottam Őt.

Ehhez kell segítség, hogy felismerjem, megbántottam Őt. Csak úgy, mint egy konfliktusban, óhatatlan hogy megbántjuk egymást, mert olyan szavakat mondunk, vagy olyat teszünk, ami a másiknak fájdalmat okoz. Amikor erre rádöbbenünk, következik a lelkiismeret furdalás, a bánkódás, szomorúság. Pál azért szomorkodik, mert határozottan figyelmezteti a korinthusiakat arra, hogy hibát követtek el, és ezt Pál igen-igen határozottan teszi, amit később ő maga is észre vesz, hogy ez egy kicsit erősre sikerült. Ám azonban ez az erőteljesség jó megoldást szül, és jóra vezet, annak ellenére is, hogy az embernek az elején rosszul esik a határozott intés. De ez olyan megtéréshez vezet, olyan hitre juttat, amire emlékeztetni kellett az embereket.

Nem ritkán engem is figyelmeztetni kell arra, hogy le ne térjek az Isten útjáról, mert habár minden erőmmel azon vagyok, hogy megmaradjak az Isten iránti hűségben, néha elfáradok, a figyelmem gyengül. Ezért kell beszélgetni minden nap az Istennel, hogy folyamatos kapcsolatot tudjak Vele fenntartani, mert ebben az esetben nem kell félnem a veszélyektől, bajoktól, és bánkódnom sem kell.


A bánkódás, szomorkodás az én lelkemet nagyon megviseli, és el kell telnie néhány napnak is, mire újra rendbe jövök. Ez azt okozza, hogy sok időt veszítek az önmarcangolás miatt, és addig is szem elől veszítem a végső célt, az életem célját, Jézus Krisztust, az én Megváltómat!