szerda, május 24, 2017

Jézus ígérete



„Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!”
 (Máté evangéliuma 28. fejezet 20. vers)

A Szentírásban úgy olvassuk, hogy Jézus, a feltámadása után még negyven napig együtt volt tanítványaival. Tanította őket Isten országának dolgaira, majd arra kérte őket, hogy a Szentlélek kitöltéséig még maradjanak Jeruzsálemben, viszont utána menjenek el és tegyenek tanítvánnyá minden népet, (Apcsel.1:3-8; Máté 28:18-20) s Ő velük lesz mindig a világ végezetéig.

Jézus velünk van? Hogyan? Hiszen, „mikor ezeket mondotta, az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá el őt szemeik elől.” (Apcsel.11:9) Eszerint azt mondhatjuk, hogy Jézus ma csupán a Szentlelken, a Vigasztalón keresztül van velünk.

S lehet, furcsán hangzik, de Jézus ígéretéhez hűen testileg is jelen van. Bizony, Jézus ma is tapintható és megérinthető. Hogyan? Az egyház (Te és én) Krisztus valóságos teste ebben a világban: „Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint.” (1Kor.12:27)

Némelyek az Ő kezei, melyek által ma is áldást oszt, bekötözi a sebedet, felsegít, ha elesel, elkészíti a reggelidet, kitakarít, megszereli az autódat, a háztartási dolgaidat…

Mások, az ő szemei, fülei, szája és lábai, akiken keresztül észreveszi, hogy épp egy kis bátorításra van szükséged, aztán ír pár kedves sort face-n, email-en, sms-ben, vagy felhív, hogy mi van veled, vagy elmegy és meglátogat, mikor beteg vagy…

S ha elhiszed, hogy a kezed, a lábad, a szád, az egész tested, Jézusnak, mint a Fejnek a tulajdona (1Kor.6:19-20) és az Ő irányítása alatt kell, hogy állj, akkor menj és tégy ma mindent az Ő dicsőségére, szem előtt tartva, hogy teljesen azonosul övéivel;

„amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Máté 25:40)

kedd, május 23, 2017

Ki ne szeretné a jó tanácsokat?

„Szeresd az URat, a te Istenedet, hallgass szavára, és ragaszkodj hozzá, mert így élhetsz, és így lakhatsz hosszú ideig azon a földön, amelyet Istened, az ÚR esküvel ígért oda atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.


Mózes ötödik könyve 30. fejezet 20. verse

A tanács az akkor jó, ha nem nekem mondják-

Ki ismerne engem jobban, mint én saját magamat, tehát én tudom, hogy nekem mi a jó! Ez egy jó mondat, sokszor hallottam már különböző élethelyzetekben lévőktől. Mondta ezt már dohányos tüdő rákos is, és mondta ezt egy hat éves gyermek is. Tényleg mindig tudjuk, hogy mi a legjobb nekünk?

Ha a tüdőbajos bácsitól halljuk ezeket a szavakat, miközben a cigaretta füstje sárgítja el az ujjait, nem kell orvosnak lenni hozzá, hogy azt mondjuk: „öreg jobban teszed, ha minél hamarabb leteszed a cigit”. Ismeretlenül is készek vagyunk tanáccsal szolgálni, bármikor, bárkinek?! Mitől lesz egy tanács jó? Attól, ha készek vagyunk azt megvizsgálni, annak pozitív és negatív hatásait felmérni. De mi történik akkor, amikor tudom, hogy a tanács jó és jó lenne, ha meg is fogadnám, de nem teszem, mert úgy érzem, hogy képtelen vagyok rá, mert az, ami most van nagyon jó. Az önzés! „Megpróbáltatásért vagyunk e világba helyezve, mely meghatározza a jövendő életre való alkalmasságunkat. Nem juthat a mennybe, akinek jellemét az önzés piszkos foltja szennyezte be. ezért Isten itt, a ránk bízott földi javak által vizsgál meg bennünket, mert ezek általunk való használata megmutatja, vajon ránk lehet-e bízni az örökkévaló gazdagságot.” (Az utolsó napok eseményei 57. old)

Saját magunkkal kell megküzdenünk, hogy az „ÉN”- ről lekerüljön a reflektorfény. Nehéz az életünk irányítását átadnunk Istennek. Mert megszoktam, hogy én kormányozok, hogy én mondom, hogy mikor, mit, hol, miért, stb... de ha nem fogadom meg Mózes tanácsát, ezt az egyszerű tanácsot, akkor sohasem láthatom meg az Urat.


Kérdezzük meg magunktól, hogy vajon az ahol most vagyunk, jobb e attól a helytől, amit az Isten készít-e el számunkra? Vajon tudunk-e jobbat magunknak, mint az, Aki megteremtette az embert? A válaszunk ne legyen könnyelmű, alaposan vizsgáljuk meg a két lehetőség közötti különbségeket és csak aztán válasszunk! 

hétfő, május 22, 2017

A megtartó hit


A te hited megtartott téged. Eredj el békével, és gyógyulj meg a te bajodból.
Mk 5:34

Mindenki tudja, hogy a hit fontos, hiszen „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid. 11:6). A Biblia szerint hit által igazulunk meg, és hit által olyan dolgok történnek meg, amelyek hit nélkül nem történhetnének meg – l. a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetének egészét.

Nem véletlen, hogy Jézus Krisztus is gyakran hivatkozott vagy éppen kérdezett rá a hitre: „Hiszed-e?”, „minden lehetséges a hívőnek”, „legyen neked a te hited szerint”, vagy éppen: „kicsiny hitű, miért kételkedtél?”

Ezekből a rövid mondatokból is érződik, hogy a hitre nem csak ahhoz van szükség, hogy egyszer majd bebocsátást nyerjünk Isten országába, hanem már itt és most szükség van rá ahhoz, hogy hordozni tudjuk a hétköznapok terheit és kihívásait - már ma is. Mert a hit pajzs gyanánt szolgál, ami megvéd bennünket Sátán tüzes nyilaitól (Ef. 6:16), és mint ilyen megtart.

Te hogy állsz a hittel? Hiszed, hogy fontos? Jól teszed, de ez kevés: Jakab apostol szavai szerint: „az ördögök is hisznek" dolgokban – amúgy helyesen, a tényeknek megfelelően –, de ez nem változtat azon, hogy "rettegnek". Többre van szükség, és félő, hogy sokszor még a hívő emberek hite sem tud túlnőni az elméleti szinten: hiányzik az azonosulás, az önfeladás, a teljes Istenre hagyatkozás, amitől a hit igazi hitté, valóságos hitté, megtartó hitté válik. Mert csak ez az fajta hit nevezhető igazán hitnek. Ez volt az a hit, ami meggyógyította az asszonyt a fenti történetben. Máskor, másoknak erőt adott az üldöztetések közepette a kitartásra, az evangéliumi üzenet hirdetőinek ahhoz, hogy ne lankadjanak, és még folytathatnánk a sort.

Vizsgáld meg újra és újra a hitedet Isten segítségével - ma is, mielőtt elindulsz a nap számodra most még ismeretlen kihívásai felé -, hogy a hited csupán hitvallás, vagy több annál: élő és megtartani képes hit-e?

vasárnap, május 21, 2017

Megérte

„A hosszú várakozás beteggé teszi a szívet, de a beteljesült kívánság az élet fája.”
Példabeszédek könyve 13:12 

Vártunk Rád. Amikor eldöntöttük, hogy most már készen állunk a fogadásodra, bíztunk abban, hogy hamar eljön majd a találkozás napja. De csak a várakozás maradt. Mindent megtettünk, amit csak tenni lehet, és sokszor nagyon elkeseredtem. 

Aztán egy őszi napon úgy hittük, itt vagy már velünk. Felhőtlenül boldogok voltunk. Számolgattuk, hogy mikor foghatunk majd a kezünkben, nézegettük a babavárós könyv képeit, hogy mekkora is lehetsz már. Aztán jött a lesúlytó hír, a testvéred úgy döntött, visszafordul. Nekünk pedig el kellett engednünk Őt. 

Újabb várakozás. Teltek a hónapok egymás után könnyekkel terhelten, míg egy nyári napon nem mertünk hinni a szemünknek. Én sokáig nem mertem örülni, tervezni. A babavárós könyveket messziről elkerültem. Nem akartam még egy csalódást. De Te kapaszkodtál. Napról napra fejlődtél, és én minden egyes vizsgálat után egyre jobban hittem abban, hogy velünk is maradsz. 

Minden nehézség ellenére egyre szebb lett ez a várakozás, míg nagypéntek hajnalán felsírtál, és végre magamhoz ölelhettelek. Pici voltál, és nagyon ragaszkodó. Csoda. Egy új élet fakadt belőlünk, aki azóta is növekszik, és minden pillanatban erősíti a hitünket. 

Mára már eltűnt az a csöppnyi, pici baba, és egy cserfes, zsivány kislány gazdagítja az életünket. Együtt sírunk, együtt nevetünk, együtt kérünk és együtt adunk hálát. Minden nap. Együtt éljük meg Isten szeretetét, gondviselését, együtt tanuljuk, milyen is családban élni. 


Akárhányszor rád nézek, tudom, megérte. Sokszor piszok nehéz volt, de megérte várni Rád. Az új életre, akit Istentől kaptunk ajándékba. 

szombat, május 20, 2017

Megoldás a szorongásra


"Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim: a te vígasztalásaid megvidámították az én lelkemet."
Zsoltár 94,19

Középiskolásként egyik kedvenc képregényemben a gallok, akik egyébként rettenthetetlen és bátor harcosok voltak, amiatt aggódtak csupán, hogy nehogy fejükre szakadjon az ég. Holott az egész akkori világukat és országukat meghódította a Római Birodalom, csak épp az ő falujukat nem. De most komolyan, voltunk már úgy, hogy valami olyan miatt aggódtunk, amit nem tudtunk már abban az adott helyzetben befolyásolni? Emlékszem a bejelentés nélküli röpdolgozatokra az iskolából, amikor magatehetetlenül dühöngtem, hogy szólhattak volna előre. A fájdalomra és a csalódottságra, amikor a kutyusunk eltűnt és már harmad napja nem jött vissza. De ezek még kis dolgok ahhoz képest, hogy mennyi minden miatt aggódhatnánk, mert túl sok ilyen dolog van az életben.

Mi a szorongás? Mi is az aggodalom tulajdonképpen? - Olyan félelem érzet, ami valójában nem valós, mert a felett érezzük, amit nem tudunk megváltoztatni. Természetes, hogy mindannyian átéljük ezt, de sajnos ebből következik, hogy meg is betegíthetnek minket. Ezért fontos, hogy tegyünk ellene. A mi időnkben a szorongásos betegségek száma egyre nő annak ellenére, hogy sokan vesznek igénybe tanácsadást, járnak pszichológusokhoz és igénybe veszik a különféle terápiákat. Mit tehetnénk még?

Nem hiszem azt, hogy ma könnyű, de abban az időben, amikor a 94. zsoltár íródott, sem volt az. Az írásmagyarázók valószínűsítik, hogy valamikor a babiloni fogság idején keletkezhetett. Az ének tele is van félelmekkel és panasszal a sok igazságtalanság miatt. Idegenek irányítanak és nem istenfélelemmel. Az özvegyeket és az árvákat nyomorgatják. Olybá tűnik, hogy Aki a fület adta az embernek, nem hall, Aki szemeinket formálta nem lát, Aki népek felett uralkodik, nem fenyít. Mintha Isten elhagyta volna gyermekeit. Az író arra kéri Istent, hogy emelkedjen fel, mint bíró és fizessen meg mindenkinek, amint az jár. Majd választ is ad önmagának. Ki lenne más, ha nem az Isten, aki számon tart bennünket. Ő áll mellettünk a hamisak és gonoszok ellen, amikor lábunk megremeg, Ő az, aki megerősít minket. Majd elismeri: "Ha az Úr nem lett volna segítségül nékem: már-már ott lakoznék lelkem a csendességben." (17. vers) Nélküle elveszettek vagyunk, de Ő megvigasztal minket. Az Isten vigasztalása azonban nem csak örömöt hoz az életünkbe, hanem reményt is, mert nem csupán a jelenről, hanem a jövőről szól. Bár mi nem tudjuk megváltoztatni a sorsunkat, Ő végül visszafordítja a gonoszok fejére saját álnokságukat.

A zsoltár válasza az aggodalomra, a szorongásra nem más, mit az élő Istenbe vetett hit és bizalom. Ez ad reményt arra mindannyiunknak, hogy végül a legrosszabb is, ami számunkra lehetetlen, megváltozik, mert Isten jóra fordítja azt.

péntek, május 19, 2017

A hit

Isten meghatározása szerint „A hit a remélt dolgok felőli bizonyosság, és a nem látott dolgokról való meggyőződés!” Zsidókhoz írt levél 11. rész 1. vers.
- Noé minden kalapácsütése a hit bizonyítéka volt.
- Jokébed tudta, hogy a három hónapos korától 12 éves koráig nála nevelkedő gyermekét mire tanítsa meg, mert hitte, hogy Mózest Isten különleges célra hívta el.
- Józsué hitte, hogy Jerikó bevehető.
- A három héber fiatalember teljesen biztos volt abban, hogy Isten meg tudja őket menteni a tüzes kemencéből. Abban is biztosak voltak, hogyha nem tenné is, akkor is hittel néznek előre, a cél felé.
- Pál teljesen biztos volt abban, kinek és kiben hitt, és tudta, hogy végül elnyeri az élet koronáját, amit megad neki az igaz bíró.
Te is minden este hittel hajtod álomra fejedet, bízva a reggeli felébredésben.
Hittel ülsz föl a vonatra, a mozdonyvezető kezébe teszed életedet, mert hiszed, hogy célba érsz.
Hiszed, ha a volán mögé ülsz, szerencsésen hazaérkezel családodhoz.
Mégis, hányan mondják: de jó neked, hogy van hited! Nekem sajnos nincs! Ez így nem igaz. Hit nélkül nem lehet élni.
A hit előzménye a tapasztalat. Rá merem bízni magamat, mert még nem hagyott cserben. Ez minden fenti példára érvényes. Miért van akkor az, hogy olyan kevesen hiszik, hogy van egy  elérhető örök élet és egy elkerülhető pokol? Miért hisznek olyan kevesen Isten szavában? Miért nem hiszik el, amit Jézus mondott: Ne nyugtalankodjatok, mert én veletek vagyok minden nap. Miért nincs sok embernek Istenbe vetett hite?
Azért mert nem figyelnek rá. Nem szereztek vele tapasztalatot. Nem merik rábízni magukat. Nem merik elhinni, hogy mindaz igaz, amit megígért.
Pedig teljesen függetlenül attól, hogy elhiszem, vagy nem hiszem, amit Isten megígért, azt véghez viszi. Szavát betartja. Merjük hát rábízni magunkat, és hittel megfogni Jézus Krisztus felénk kinyújtott kezét, ahogyan azt a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében felsorolt hithősök életében láthattuk.



csütörtök, május 18, 2017

A lustaság ellenszere

"Vágyakozik a lusta lelke, de hiába, a szorgalmas lelke pedig bővelkedik."
Példabeszédek könyve 13:4

Talán sokak számára ismerős az az érzés, amikor reggel megszólal az ébresztőnk, és mi éppen csak kidugjuk a kezünket a takaró alól, hogy leállítsuk a hangot, majd gyorsan visszahúzzuk, mert túl ridegnek és zordnak érezzük a kinti világot, amiből egy kicsit be is engedtünk a paplan alá, és az a néhány köbmilliméternyi hidegség elgondolkodtat bennünket, hogy vajon előző este nem tévedésből állítottuk be ilyen koránra a telefonunkat, majd a meditálás értelmetlenségére ráunva végül magzatpózba gömbölyödve magunkra húzzuk az egész takarót, hogy nyerjünk még pár értékes percet, amelyben újraértékeljük az életünkhöz való viszonyulásunkat, de bárhogy próbáljuk e komoly témára összpontosítani figyelmünket, érezzük, hogy gondolataink szertefolynak, mint azok az üveggolyók, melyeket gyerekkorunkban kaptunk, de nem fért el az összes a markunkba, hiába erőltettük, végül mindegyiket elejtettük, és a padlón szétgurultak az asztal és az ágy alá, és ekkor eszünkbe jut, hogy igen, az ágy, micsoda találmány, és azon kezdünk el sajnálkozni, hogy az ágy feltalálásánál, ami valamikor Jákób korában történhetett (1Mózes 47:31), még nem jutalmazták az ilyen nagyszerű ötleteket Nobel-díjjal, mert az a történelem messzeségében homályosan előttünk álló alak, az a névtelen hős, aki valamikor az idők hajnalán kifaragta az első alvóalkalmatosságot, bizonyára megérdemelte volna, de miközben az ágy civilizatorikus jelentőségéről elmélkedünk, homályos víziónk az ébresztő kegyetlen csörgésére szertefoszlik, és amint a résnyire kifeszített szemhéjunk mögül az óránkra pillantunk, döbbenten állapítjuk meg, hogy a szundit úgy nyomtuk meg vagy háromszor, hogy azt észre sem vettük. Ha mindez ismerősen csengett, akkor most rögtön le kell szögeznem, hogy mindez nem lustaság, hanem csupán – némi jóindulattal – lustálkodás. A kettő között van egy halovány, de annál fontosabb határvonal. Mert ha az ilyen reggeli tapasztalatok károkat okozhatnak talán az iskolába, vagy a munkahelyre való beérkezés gördülékeny lefolyásában, az igazán romboló lustaság más, sokkal fontosabb területeket kezd ki.

A lusta ember nem tudja, mi végre van az életben. Nem látja, hogy feladatai valamilyen cél elérése felé mutatnak, így nem is érzékeli a feladatok értelmét. A lusta ember értelmetlennek látja az életet, amiből kifolyólag motivációja sincs. Ez persze nem jelenti azt, hogy a lusta ember nem aktív, sőt talán első pillanatban igen tevékenynek látszhat. Mivel azonban feladatai nincsenek alárendelve egy magasabb rendű értelemnek, ez a fajta aktivitás inkább kapkodás, az összeszedettség hiánya. Ebből adódik az, hogy a lusta ember alapvetően rendetlenségben él. Arra hivatkozik ugyan, hogy a zseni átlát a káoszon, de evvel még önmaga előtt is letagadja, hogy valójában fogalma sincs, mit kezdjen magával az életben.

Lustaságot tehát nem lehet kiiktatni avval, ha hangosabbra állítjuk a csörgőóránkat. A lustaság ellenszere, ha tisztázzuk, mi is az értelme az életünknek. Erre pedig akkor kapunk választ, ha megértjük, hogy Isten gyermekei vagyunk, és mint ilyen, felelősségünk, feladatunk van ebben a világban. Miután ma reggel kitörölted szemedből az álmosságot, indulj neki a napnak, és tegyél jót másokkal, hogy értelmet nyerjen az életed!